Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - Pósfai H. János: Életrajzi séták (elbeszélés)
mozdult apám, kezébe ivotté a kenyérvágó őregkésit lés elindult a kamrába. [Levágott egy jó idarab sonkáit, behozta, az asztál 'közepére tettei, is nekünk öisszdfiuitoitt a ínyál a szánkban. Szép, gusztusos volt a sonka, aimiilyenit azóta som láttáim. Apám az önegkéssiel kimiárficsikélte, kioenitizte iá porcióikat, nagyság és érdem szerint. A lkát kicsinek apró íkis darábokat szelt, kenyeret medált bozzá és kirakta az asztal sarkára. Ettünk. Egymásra alig néztünk, lesütöttük a szemünket, átadtuk magunkat az élvezetnek. Nálunk mindig Hlyen szertartással zajlott az evés. Apám kát okiból nagyon komolyain vette laz elosztás [jogát. Az egyik: sokáig szeretett volna adni,, s (ha mám osztja be a falatot, február végére megettük volna a disznót, iáikkor aztán jöhetett volna újra a lebbencsleves. A másik ok, amiért minidig imaga vágta ile az aznapi [porciót, hogy meg itudja jelölni a sonkán: mekkoráit vágott. így elejét ivedbe annak, hogy a nagyobbak napközben rájátjárnák. Törvénnyé vált a szokás, a sonkáihoz nyúlni még anyámnak seim volt joga. Jóízű volt minden falait. Nagy kenyér, kis sonlkaidarafo. Lassan ettünk, hogy minél tovább tartson. A végén mégis mindig összevesztünk aiz utolsó falaton. Apám olyankor •ránk riipaikodoibt: „Mit veszekedtek, nem szégyidlllitek magatokat?” Nem állhatta a hörcsög-természetet, pedig mi éhes hörcsögük voltunk, felfaltuk volna a világ sonkáját egy ültő helyünkben. A majorban a legszélső házban laktunk. Három icsáládnák volt egy közös konyhája. .Mindegyük családiban éltek nyolcán, 'tizen. Mi (nyolcam voltunk. Télen inam használtuk a közös konyhát, csak éppen átjártunk rajta. Nyáron azonban kioipeltük .a esikó- tűzlhelyt, élihélyeztük a „mii Ifelünlklön”, s anyám ott (főzött. És ott (főztek a másik családoknak is. Emlékezetem szerint örökös (haragban élt a [három család. (Még a bajban sem békiiltünik egymással, inkább a Ihianmatáiiik szomszédba szaladtunk, Ihia valamire szükség volt. Ügy ékünk egymás midiiéit minit az árnyék, keresztül néztünk egymáson. Pedig .az egyik családdal Ikomaiságban voltunk, nagyobbik bátyámat lés egyik nővéremet ők keresztelték. Hatéves koromban mentem először napszámba az uradalomba. Rákká szél fújt, száraz meleg fojtogatott a batáriban. A ifű élsaájmk, megaszalódoitt a csalán, s az ág- vqgeken mqgpörlkjöiődöte az ákáolevál. Kéztől kézre járit az (öblös cserépedény, a szájas. A víz ímegposkadit benne, mégis igen nagy keletje veit. A vízlhondó isuhancok alig győzték ihuaígálni a kódkor,clkű lajtot a forrástól a búzatáblákig. Ebédkor behúzódtunk az erdő széléibe. Megállt a (levegő. Ha szikra pattan, elégett volna minden. A nagy aratóbandia kisebb bandákra oszlott, itúlnyomórészt a rokonság verődött egybe. Letelepedtünk egy nagy miakkfa alá — dbódélná. A bölcs előrelátás rendezte úgy, hogy a rokonok egy helyre kerüljenek. Merít aratáskor ,az uradalom' főzött az aratóknak. így iszóllt az egyezség. Középre, egy kiemelkadő zsioimjbékna helyezték iá gőzöilgő araitótálat. (Felcsapott a paprikás illáit, s ,a verejtékező arcokon el,simulták ,a ráncok. Először a ,férfiak hasaltak a tál mellé. Közrefogták a nagy edényt, s lassan, ütemesen kanalazták az átélt. Úristen,, micsoda evés volt az! A tál fölött néha összevililainták a szemek. Nem illett gyorsan enni, Iküménten,, együttesen, szinte ütemre emelkedtek a kanalak, nehogy (bármelyikük többet egyen a másiknál. (Ma is megborzongok, ha visszagondolok a mái fülé hajló veneij- tékes arcokra. A legnagyobb vigyázat ellenére is megtörtént, hogy vad,amelyikük meglökte a másikat és a (lé kiloccsant a kanálból. Ilyenkor egymásra mordultak, rettenetes harag,villogott a szeműikben. (Evés közben nem ismerték se rokont, se testvért. •Apám mesélte, hogy egyszer az araitok összevesztek egy ilyen tál ételen. Bizonyos Giaál Samunak sikkor vágták de sarlóval a füllet. Miég a csendőröket is ki 134
