Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Pósfai H. János: Életrajzi séták (elbeszélés)

Por,szia, akkor meg semmit nem tudtam önről, uram. Azt som, hogy a világon van, azt sem, hogy valaha találkozunk. írtam valamik egy emberről, aki körül hirtelen minden megváltozik, aki leginkább abban különbözik elődeitől, hogy rá mérte ki a sors azt a csapást, hogy át íkidl élnie a társadalom legnagyobb viharát. Ez a vihar megsammisiíbhette vagy messzire űzhette volna, s mint a hajótörött, esetleg révbe jut valahol laz idegenben. De ő itthon aikaint imiairiadmi, állni a viharit. Lábát megvatatbe, el- ienálk a széllökésnek, hitt abban, hogy csendesedvén újra llelhet kezdeni mindent. Ráadásul a férje is elhagyta, (hajóra szállt, messzire utazott, nem várta meg, hogy kiszállítsák a kastélyból. Egyedül, a lkát .gyerekikel kellett vállalnia mindent.

Amikor élősziör találkoztunk, ön iminidíjánt elmondta nekem, hogy nem is olyan távoli rokona a hölgynek. Csodálkozott, hogy írtaim az unokaihugánói, a grófnéról és leginkább az fogta meg, ahogy s amit írtam róla. Több szó aztán nem is .nagyon esett erről a rokoni kapcsolatról. Megtudtam, hogy ön is előkelő családból származik, hogy ifjabb korában vonzalmait érzett a ipalpi pálya iránt, s hogy aggnak kellett lennie, mikorra elérte azt az egyházi rangot, amire valaha áhítozott. Amikor ezt mondta, fintort éreztem a hangjában, de hagytam, hogy eltemiatődjék a kényes téma.

Erről az első találkozásunkról még el jkelll mondanom válamit. Ön talán nem emlékszik rá, .mert az ember inam nagyon tartja számon azt, amit természetesnek gondol. Nékem azonban itermészetelllenasen hatott akkori viselkedése, ezért éll bennem ma is olyan mélyen. Sétáltunk a patak partján. A harsak tele voltaik virággal, a szomorú füzek ráhajolüak a vízre, s időnként átsietatt vallalki a keskeny hídon. „Az a két férfi ott - ragadta meg a karomat — ugye imánkat ifigyei? Ott a ipaitsalk túlsó' ipariján, a pádon! Percek óba nézem őket, az az érzésem, bennünket figyelmeik.” Bennünk? Vajon, miért? őszinte volt a csodálkozásom. Ki Ikélilett ábrándítanom, hogy nem vagyunk annyira fontos emberék, hogy bárkit kivezényélljenék az őrzésünkre. „Lehetséges, hogy detektívek?” — találgatott, s gyanakodva fürkészett át a víz fölött.

Emlékszem, .ez a gyanakvása második sétánkon újra felébredt. Meg volt győződve, hogy valakik titokhan követnek minket. A bokrok közül, a fák mögül éber szemek figyelik találkozásainkat, mert minit ön megfogalmazta akkor: a tűz és a víz találkozásai voltaik .ezek. A régi és az új világ jellegzetes ölelkezése az arisztokrácia gőgje és a szegénység alázata nélkül. Én csak mosolyogtam ezen. Ön 'pedig azzal védekezett, hogy tulajdonképpen engem félt, .nem akar kellemetlenséget okozni nékem egyuttlétünkkol. Ügyetlen védekezésem lényege erre így szólt: kár, hogy utódok nélkül kell leélnie az életét. Ha gyermeke volna, nem tudná önön képére gyúrni, az ősökéhez igazítani, élőbb- utó bb rá kellene döbb ennie arra, hogy nem csak iá körülöttünk lövő viliág változott meg.

Zavarba ejtő kérdéséi néha meghökkentették. Nem értettem például egészen pontosan, .miiért kellett apró részletességgel beszélnem apáimtól, anyámról. Nem mintha nem tettem volna ezt szívesen. Ismeretségünk óta meggyőződhetett arról, hogy szinte az elérzék.enyüliéisig .jutok, ha fel kell .idéznem, ha felidézhetem gyermekkorom töredezett .napjait. Ön mindig kitalált valamit, ami nekem is tetszett. .Egyszer például azt mondta, hogy az én történeteimet hallgatva úgy érzi, mintha naplót olvasnia, mintha féltett titkait tárná if-el valaki. Őszintének találta a megéidesült szavakat, melyek többnyiké keserűségről szóltak.

Körbe ültük .a nagy családi asztalt. Idősebb bátyám már felnőttnek számított, kommenciós volt a sági uraiságnál. István, a kamasz alkalmi munkára járt, nyáron marokszedő volt hol ennél, hol annál a Ibasaípar.asztmái, .nővéreim pedig - apámmal együtt - az uraidaloimlha jártaik napszámba. Mi ketten ikertestvéremmel akkoriban még .semmilyen hasznos munkát nem végeztünk; 'minidig éhesen azt a pillanatot vártuk, hogy anyám megtérítse laz asztalit. Ö soha nem üllt közénk. A tűzhely mellett egy kupaszlélk állt, ;azon foglalt helyet. Hosszú óráknak tűntek a percek a várakozásban. Végre meg31