Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Rónay László: A valóság vonzásában

Ám a megújulás, a „túlélés” élménye mégis a döntő. (Mi sem bizonyítja eat érzékletesebben, mint a régebbi iliírai élményeik újtKtfogallmiazáisániak módja. A Halott vízimalomban és a Rábaparti elégiában is szerepel Kemenesalja című vers. A felszabadulás előtt így látta szülőföldjét:

Asszonyok szeme csupa rózsa, vékony boldogság hullong róla.

Gyermekek ajkán sóhaj honol, kis arcuk ó, be korán komoly . ..

S a versvég „megemelésében” itt inkább a pedagógikus szándék, egy keserű, nosztalgikus „csiakazértis” gesztusa érvényesül:

Mégis szent táj, örökkön áldott: innen viszek virágot, álmot. . .

A „mégis” ellentétet sugalló (jelentése jelzi tálán a legpregnánsalbban, hogy ez a táj, minden igézetével és ígéretével együtt a boldogtalanság, fcisemmlzeütség hazája.

De figyeljük meg a kiözei húsz esztendővel későbbi, hasonló című vers kiszélesedő, tág perspéktóvát adó, fénylő színékkel megrajzolt, immár optimistává váló vallomását is, mely az előbbinek szinte ellenpárja, a megváltozott költői közérzet vallomása:

Nagy, sárga láng itt minden ember, lobognak, égnek a mez,őkön.

Ott látja őket már a hajnal, mikor a domb mögül előjön.

Ö, lángok, emberek, ó dolgos, lankadatlan, csupa-seb kezek, titeket idéz a szív, míg él, s titeket hord az emlékezet!

(Noha nincs helyünk a tágább stilisztikai elemzésre, megjegyezzük, nem véletlen, hogy a korai vers alofpfcépe az éjt, .a sötétséget,', ezé a hajjnák idézi!)

Talán még élesebben fogalmazza újra régi emlékét a Kám című versben. A korábbi vers a végtelen árvaság, magány, pusztulás Vízióit sugallja, a komoran alliteráló „bús bankáik” képével, a falu szélén álló „Zörgő lhíd”-dal, melyeit „alig tant tíz korhadt lába”, s a „könnyező” ablakokkal, melyeiket Ikörülfolyja a reménytelenség éjszakája. Az új vers csak 'Címével emlékeztet a régire. A táj most olyanná válik, minit a legszebb idilleikben, s a búkoliíkus itetmészebélmény átrétegZi, átrendezi a költő, de az olvasó hangulatát Is. A vízpart „lágy” .bozótja, a „rendületlenül zúgó” fák látványa, mind a megnyugvást, az igazi hazatailálás gyönyörűségét sugallja. Valóban „a humánum iránytűje szabja meg a költő tájékozódását” (Várkonyi Nagy Béla), s azt ígéri,, hogy a természet további titkainak megfejtésével az emberiét új perspektíváit is feltárja majd.

Ennek a (folyamatnak lesz dokumentuma A világító kapanyél című kötet 1970- ben. Ennek is a köznapok, a dolgos embert hétköznapok válnak döntő motívumaivá, ezekből bontja ki a „vallásig immanens poéZisét”. (iPomogáts Béla) A költő, miközben önmaga ivégső arcát igyekszik megformálni, egyre tágablb tereiket fogad be tekintetével, s egyre határozoititabhan teremti meg a külső és belső rend szimultaneitását:

126