Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Rónay László: A valóság vonzásában

Mert csak az, s csakis az iud)a kint is megépíteni az emberi békét, az tudja helyükre rakni a dolgokat, aki

nem össze-vissza cseveg, kiben a szív és lélek elrendezett.

(Mindannyiunk emlékkönyvébe)

Pedig a közvetlen ,történelmi múlt tele van tragikus felhangokkal, amelyektől oly nehéz végérvényesen megszabadulni! „Ember vagyok: - olvassuk A virágok nem törődnek semmivel című versben - mindazt, ami történt is történik, - halálomig hordozom: — a borzalmak oltibaitaitlain képeit, - a tömegsír felé vonulók ködbedióidbaHfolyt menetét; - a halottak szeme - bennem nem csukódott lie még...” A múlt tragikus árnyai mégis tovatűnnék lassacskán, s helyükbe lép a mindennapok poéziise, az emberi munka felemélő, szivet melengető látványa. A költőt előbb idézett, legtragikusabb végjkiosen- •gjésű versével ebben a szellemben perel a mögötte állító Így segíts puritán egyszerűsége, a mínusz tíz fokban is töretlenül alkotó, építő emberek képévéi, kiknek látványa szinte himnikus magaslatra ösztönzi a költői képzeletet:

Nekik nem akadály a tíz fokos hideg, megtermelik - a végtelen-zokogású viharban is - az értéktöbbletet, ruhámat és könyveimet, hitemet és hűségemet!

Segítsd meg őket, istenein.

Ezek az embereik válnak a költő paradigmájává, az ő munkálj tiknak ihletésében fogalmazza meg a ’maga immár végérvényes ars poeticáját:

Nap nap után építeni kell, s tán sokszor újrakezdeni, üszkös romok közt, mégis, újra csak,

a téglát-követ téglára-kőre fel, mert tartozunk a világnak, de önmagunknak is ennyivel!

([Mindannyiunk emlékkönyvébe)

Nem a nagy szavak, hanem az egyszerű emberi helytállás vallomása ez. Napról napra a mélybe száll ő is, hogy ássa a mindennapi jót és igazat (Válasz), s irtja a giz-gazt, az életre rakódott sallangokat, amelyek meggátolnak abban, hogy lássuk a dóit, s folytonosan .tegyünk is érce. Ez a tartás a magyarázata, hogy Káldi János újabb verseit „.prózainak” érezte egyik-másik mélltaöója. Pedig néki van 'igaza, hisz a költő tere egyfelől végtelen, másfelől viszont olyan szűkre határolt! E szűk körben is tanítani akar, nevelni szeretne. Vállalja a költészet aprópénzre váltásának ódiumát, amikor mai életünk botlásai, meglevő hibái éllen emel szót, s az oly költóietlennek vélt témák versbe szedésére is vállalkozik, mint a fcoosmázás, a bürokrácia és más hasonlóik. Egy olyan embereszmény megvalósításáért harcol költészetével

127