Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Rónay László: A valóság vonzásában

Bárhova nézel: gyümölcs nevet rád.

Világítanak a paradicsom-gömbök, a paprikák milliói,

s odébb úgy fut lejeié egy sárga tök, mintha völgybe szállna az őszi nap.

S íme, mindenütt csilingelnek a szőlőfürtök, szeptember csengetyüi.

Nincs ennél igézetesebb hang, hacsak nem azé a rezgőmellű lányé, aki lépeget a hegyre, fonott kosárral a kezében és dalol.

Az, egész köbeit hangulata (benne van ebben az egyedien (versiben. A szinte parttalanul áradó táj élmény, amely azonban alapvetően emibetfoözponiljú marad, mert az ember boldogulását szolgál,ja, s az (értelmes tevékenység által (válik Igazán iszéppé; a formával való (tudatos játék, mely magasa,gatve az antik metrumokat, a szabadiverstől »am idegenkedik is annak válami sajátos kötődésit kölcsönöz, s az ,a harmónia, mely összeköti az emberit ás a körülötte élő, lélegző és gazdagodó világot. iNinos híján ez a kapcsolat a nagy drámái ellentéteknek, összecsapásoknak »am. Nem (Véletlenül figyelmeztet erre már kötete címével, illetve az abban szereplő „elégia” szóval ás a költő. Mertmint épp a címádó, életvallomássá gazdagodó versben, is olvassuk: sokat ért meg, sokait tűrt és szenvedett az ember, miire elánt a mostani kiegyensúlyozott, értelemmel telített világképig.

A megtalált egyensúly boldogkő érzése átszínezi a versek belső épüiletát, a struktúrát is. Korábbi költeményeiben is megfigyelhettük Káldi Jánosnak azt a szerencsés képességét, bogy a zárlatot megemelve egyetemes (távlatot (tud kölcsönözni a látvány nalk, a legprózaibb kópéknak ils. A Rábaparti elégiában válik e 'módszere igazán átéltbé és távlatossá. Csák találomra idézünk néhány versvéget, melyekben a messzi távlatok mint emberi perspektíva, az élet és a munka álltái ímegvalóstítihiátó valóságígéret villannak fel. A Derkovits Gyula „Kivégzés” c. képe alá sötét látomását, belső vívódását ez a kép zárja: „És nőtt, feszült a kép az óriás alakkal, / . . . megtelt vele az egész látóhatár”. Egy építkezés naplójába írva, így teszi távlatossá a lírai fikciót; „Alkonyiattáj't szürke lesz e vázlat, / de odafent megállnak az asszonyok / és óriási, kék virág lesz a szemük, / mert íme, ,a lángokból új ihiáz nyúlik Ifiöl.” 'Bőven lőhetne még szaporítani a példákat, de ennyi (is elég annak bizonyságául, hogy költészetében - áhogy Várfconyi (Nándor írttá róla szép kritikájában - „taz élűt és baltái örök dialektikájában végül mégis mindig az éleit diadalmaskodik, fennmarad s továblbvirul: a természet nagy számvetésének végösszege pozitív előjelű”. (Életünk, 1966. I.)

Mert vannak Káldi Jánosnak nagyon is mély, az emberi szenvedést középpontba állító versei tis. A szókincséiben is újat sejtető Anyasirató vagy az Anyám kórházi ágyára nem egyszerűen az annyira szereibe,bt édesanya betegsége és elvesztése fölött való fájdalmat - ezt a világirodalomban majdhogynem közhelynek számító témáit - fogalmazza újra, hanem az ember örök szenvedéséit, taz elmúlással! váló szembenézés döbbenetes élményét. Egy pillanatra megérinti szívét a kétség, úgy érzi, tehetetlen a pusztulás vák erőivel szemben:

S ami őrjítő - nem tudok segíteni, csak állok fásultan, tehetetlen, a szomorúság millió mérgével az idegrendszeremben és szívemben.

125