Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Morvay Gula: Utolsó találkozás (elbeszélés)

akasztója malaolopóját és élmegy. Ügy tett. Senkii sam vette észre, amikor csendben betette maga utón az ajtót.

Savanykás iszag Tolt a tanteremben: az utolsó tanítási nap óta nem szellőztették, a padlón IkrétadaraJboikat 'gyúrtak (össze, a kályha fölött elkormozódott falon mozdulni •is alig bíró pocakos legyek öltek, Kemence bácsi harmadszor nézett be, mire a találkozó tagjai borravalót kezdtek kigombolni, de (Kemence bácsi tiltakozott. „Nem, nem. Inkább azt mondják el, mi újság arrafelé, ahol élnek? Hallottam, sokan meghalták a háborúban.” „Akik megmaradtunk — vigadjunk!” - rikkantotta a, sápaídfcanoú. „Gyerünk a kocsmába, feli, fél a kocsmába!” - verte a ipádot a vörtöshaljú.

Teve is, a sápadtaroú is a pad alatt olvasita-morzsolgatta pénzét; jó lesz vigyázni, kopik, veszik a pénz, de azért elmentek. A kertek fái között füst és köd szorult, az égre szúró nyárfák hegyén megállt a Hold; a kacsmáros hajlongott, bajuszát pödör- gette, ami nem ment, miivel már olyan zuhatagos volt a bajusza, szája fölött lezuhant a bajusz ttomét. - „.Egészségűikre, fiúk, egészségükre! Jövőre is itt üljenek, és daloljanak, mint most mindjárt rágyújtunk, de - így, civilben üljenek itt, ne katonaruháhan!”. „Hagyjuk a háborút, Donga bácsi!” „Maga is volt?” „Kettőben, fiam, kettőben. Csak ne jöjjön a megszámozás, hogy - harmadik. Azt már nem érem meg.”

A sarokban álló asztalnál egy sötétfcépű, feketeruhás ember maga elé kanyarította a söröskancsót, haja, kalapja szemébe zuhant, öklével kétszer az asztalra vágott. Meszes nadrágban 'bejött két kőműves, csípőmagasságban csettiintették lösszé söröspoíharukat, a habot beszopták.

A vendéglős jobbra-balra lötyögő hasával lábujjhegyen libegett a vendégek között, Tevének bort, a sápadtaroúnak pezsgőt nőtt, a vöröshajú elé meg szilvapálinkát tett, de vissza kellett vinnie, „Nem jó. Éget. Ez „hideg” Ital, ebibe csak kompozíciót tették, ezt nem égették, azért hideg. Hozzon valami jót!” „Kérem.” A pince fövenyéből felhozott egy . üveget, egy csomóba hívta a daloló fiúikat, Imegtörölgette az üveget, még keresztet is hányt rá, kinyitottál, a levegőben tartotta. „Szagoljanak a levegőbe! Érzik ezt a ászba, hideg, csupaillat bonókapálinka-szagot? Ez - orvosság, mindjárt tele lesz vele a vendéglő.”

Balhiásit lösztökéltáki, hogy mindent mondjon el, és mindent elmondott; a többiek már abbahagyták a besziédet, ismerték azt az isten háta mögötti falut, ahol egyikük tanított; előttük volt a templom ferde tornya, melyet már tizenkilenc esztendeje nem tudtak, nem bírtak megjavítani; látták a kormos falú hivatalt a városban, ahol társuk is dolgozik, savanyú szag ül a sarokban, a parkettának mindig csak a közepét törli fel öreg Bözsi néni, a [fái méllett a közép félé nyóimul élőre a fdkéte kosz, a ragacsos kenet; hallották társuk felesége kis varrógépének nyikorgását, amint este nyolcast forog a kikopott kerék.

„Tessék, fogjuk meg a poharat, igyunk egy-fcét-kilencttizenhat pohárral, fiúk!” - Te, Teve, mi bajod volt Garával?” „Azt csak ő tudja meg én .. .hej, de feketeszárú . . .” „Gyerekek, elég vélt! Menjünk haza!” „Még nem mutattam meg a legtitkosabb felvételeimet!” - kiabált a vörösháj ú. Egy villanykörte 'kiégett, a vendéglős a lámpa állá Ikanyarintotta a széket, rongyot vetett a székre, felállt, kicsavarta az égőt, ujjait rázta: „Forró, a radai (Heródes . . .!” Rétegesen kavargóit a kék füst, siörszag ivódott bele, a vendéglő előtt alakok lépték, látni lehetett: minden álak csak hatot lépett, azzal át is araszolta a kocsma elejét.

„Igyunk!” „Gyerekék, szeressük egymást, gyerekek!”

A vendéglős noszogatta a fiúkat: igyanak, eresszék ki a hangjukat. „Nem tudom, ki hogyan van vele, de én úgy vagyok vele, hogy aki ebbe a vendéglőbe jön, az engedje el magát, hajigálja él a zablákat, miket az élet vagy az asszony vet az ember szájába, és daloljon, vigadjon, csókoljon!” A vöröshajú már kezét rázta, a sápadtarcú

105