Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - MŰVÉSZETRŐL-MŰVÉSZEKRŐL - Kulcsár János: Arckép, emberközelből

- Akkor kerültem igazén közel a színházhoz is. Szívesen tervezek díszleteket, pedig azok csak akkor jók, ha szinte észrevehetetlenek maradnak, ha nem élnek önálló életet, hanem teljes alázattal szolgálják az író, a rendező elképzeléseit. Eljutottam ugyan az anyagi függetlenségnek arra a fokára, hogy kompromisszumok nélkül élhetek, festhetek, de ma is foglalkozom díszlettervezéssel, egyszerűen azért, mert fogva tart a színházi világ. Igaz, most már csak a szegedi Nemzeti Színháznak dolgozom.- Művészkörökben ritkán akad ember, aki szerencsésnek nevezné magát, különösen az olyan nagyságrendű művészek között, mint amilyen Bartiha László. Tételezzük fel, hogy nem túliménetezett szerénységből vallja magát annak . .. Aki szerencsés, vajon boldog is egyúttal?- Elképzeléseimet sohasem éri utol a megvalósulás, így akár elismernek, akár nem, egész művészi pályám során kétség és remény közt hányódva alkottam és alkotok ma is. Semmiképpen sem vagyok hát elégedett. Ha azonban arra gondolok, hogy ez a kor, melyben élünk, megszabadított engem és minden művészt fcleslegességünk tudatától, akkor még boldognak is merem nevezni magamat.

Odakünn már teljesen megölte a várost a ‘köd, s a hegyeik is elsüllyedtek a korán leszálló téli vaksötétlben. A három puli békésen szuszog féilköttben a gazda körül. Mikor rájuk esik a lámpafény, bizonyára mindhárman nagy pusztai nyaralásokról, csahos csordaterelésekről álmodnak ...- Jó itt Kőszegen. Szeretem a Királyvölgy emberséges csöndjét. A nyüzsgés, lárma, rohanás nem az én életelemem. Ez persze nem jelenti azt, hogy emberkerúlö lennék. Barátaim itt is megtalálnak, s én is ki-kiruccanok, bogy felkeressem őket. Mindig szívesen járok külföldre is, elsősorban kedvenc városomba, Párizsba, Dolgozni azonban sohasem tudtam s ma sem tudnék a határ túlsó oldalán. Idegennek, társadalmon kívül állónak érzem ott magam. Márpedig nekem alapvetően szükségem van arra, hogy jogom legyen beleszólni a magain módján közös dolgainkba. Nevezzem ezt „a közéletiség iránti igényének”? Ügy gondolom, nem a kifejezés a fontos.- Divattá vált manapság, hogy féltjük a klasszikus érteleimben vett humán műveltséget a technikai civilizáció térhódításától. Bactíha László, a legősibb művészetek egyiklének avatott mestere, hogyan látja ezt a kérdést?- Mint bármit a világon, ezt is kár eltúlozni. Szerintem a mai, úgynevezett „gépkorszak” nagyon logikus velejárója, vagy pontosabban kikerülhetetlen állomása a fejlődésnek. Bizonyára sok mindent megváltoztat az általunk szentnek tartott rangsorban, és ez a természetes. Minden forradalmi korszak ezt cselekedte.- Sohasem jutna eszembe, hogy a szorosabb értelemben vett humánumot féltsem a technikától. Annak a mennyisége szerintem éppúgy állandó, mint az, anyagé vagy az energiáé. Pia egy részterületről látszólag kiszorul, megnövekedve bukkan fel másutt, A művészetekben ma olyannyira kedvelt kis egységek egyike-másika akár meg is szűnhet, ki is veszhet, de a látszatveszteség maradéktalanul visszatérni majd, egy nagyobb, teljesebb harmóniában. Gondoljunk csak egyetlen részletproblémára, amely már most is jól megfigyelhető: az ipari formatervezés rohamos fejlődésére. Éppen a technikai civilizáció térhódításának a segítségével válik így a művészet ünnepi látványosságból hétköznapjaink, környezetkultúránk nélkülözhetetlen alkotóelemévé .. .

Mielőtt elbúcsúznánk, hadd tegyük fel a szokványosnak tűnő, de sokakat érdeklő kérdést Bartiha Lászlónak: melyek a legközelebbi tervei?- Tárlatok egész sorára köteleztem el magam, s az előkészítő munka bizony nagyon sok időmet lefoglalja. Most tavasszal Belgrádban lesz kiállításom, ahova mintegy kéttucat képet viszek. Az ősz folyamán a budapesti Csók István Galéria mutatja be a legutóbbi néhány évem termését; ide már csupa kőszegi kép kerül. Jövőre egész eddigi munkásságomból nyílik retrospektív tárlat Szombathelyen a Savaria Múzeumban.

Go