Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - SZEMLE - Angyal Endre: Szabolcsi Miklós: Jel és kiáltás
ANGYAL ENDRE Szabolcsi Miklós: Jel és kiáltás Egy kisalakú zsebkönyv 198 ‘lapján áttekintést adni a XX. századi avantgarde-törekvésekről, s ehhez még bibliográfiát is mellékelni, a tárgyalt fontosabb írók és művészek rövid életrajzának kíséretében — lehetetlennek látszó feladat. Nem dicsérhetjük eléggé Szabolcsit, hogy ennek a feladatnak neki mer vágni,, s munkáját szinte optimális sikerrel oldotta meg. A kelet- és nyugat-európai, észak- és dél-amerikai avantgarde útjáról, fejlődéséről, irányairól széles körű áttekintést ad, sőt még az afroamerikai „négriíude” egyes jelenségeire is felfigyel. Persze, érdekes lett volna Ázsiára is figyelni: amennyire fogyatékos információink alapján tudjuk, Japán vagy India XX. századi irodalmában és művészetében is felléptek avantgarde-jelensógok. Szabolcsi azonban - és ez reá, a lelkiismeretes filológusra jellemző — csak olyan anyagot használt fel, amelyet nyelvi szempontból meg tudott közelíteni, akár magukból a forrásokból, akár másodkézből, monográfiák, szintézisek, tanulmányok segítségével. így is nagyfokú teljességet ért el, s egykét apró elírás kivételével mindenütt elkerülte azokat a buktatókat, amelyek egy nagy világ- irodalmi témának viszonylag kis terjedelemben való taglalásával járnak. Hozzátehetjük: nem adja az avantgarde kri- tikátlan apoteózisát, de mellőzi az otromba le- dorongoilás módszereit is. Látszik, hogy bizonyos fenntartásokkal él, ezeket nem is titkolja, ugyanakkor árnyalt elemzéseikre törekszik, annak kutatására, ami az avantgardc-törekvesékben az emberi és művészi haladást szolgálja. Jól tudja, hogy az avantgarde még nem lezárt folyamat, ezért definícióit is óvatosan fogalmazza meg. „A magam részéről avantgarde-on azoknak az általában meghatározott esztétikai, filozófiai, sok esetben politikai programmal bíró áramlatoknak, irányzatoknak sorát értem, amelyek rendszerint kollektív, alkotó csoporttá, (közösséggé szilárdultak, és amelyek századunk első éveitől indultak útjukra” — írja. Ez a definíció aztán - különféle változatokban - többször megismétlődik, annak bizonyítására, hogy Szabolcsi számára az avantgarde nem csak jelenség, hanem inkább jelenségcsoport. Szerzőnk francia műveltségű ember: több szemeszteren át a Sorbonne magyar vendég-professzora .volt, de bejárta Európát is, Jugoszláviától Spanyolországig, ezért nem meglepő, hogy kitűnően .tájékozódott. Nekünk különösen az volt szimpatikus, hogy a kisebb keleteurópai népdk avantgarde-ja fölött sem siklik el közömbösen, hanem a cseh és szlovák, lengyel, szerb és horvát jelenségekről is jól tájékozott. Itt mindjárt meg kell válaszolnunk azt a kérdést is, amelyet Szabolcsi a 29. lapon vet föl: „Nyitott kérdés az avantgarde-áramlatok- kal kapcsolatban, mi az eredőhelyük, honnan indultak útjukra?” - Felveti mind a kelet-, mind a nyugat-európai eredet lehetőségének kérdését. Szerintünk a kelet-európai tényező szerppe fontosabb. Nemcsak Kandinszkijra és az ismert orosz művészekre gondolunk (Male- wicz egyébként lengyel származású, nevét is langyelcsen kellene írni!), hanem a litván Ci- urldonisra vagy a cseh Kupkára is, akik még Kadinszkij előtt — vagy vele legalább egy időben - eljutnak a nonfiguratív ábrázoláshoz. A lengyel Stanislaw Wyspianski (ti 970) a szecesszióból kiinduliva már a századfordulón eljut drámáiban az expresszionlzmusig, festményeiben az expresszív szürrealizmusig. De nyugodtan minősíthetjük szürrealistának a horvát Jankó Polic Kamov (fi910) vagy a szerb Vladislav Petkovic-Dis (fi917 líráját is Szabolcsi különválasztja egymástól az avnnt- garde-ot, amelynek „története tehát nagyjából 1905-1938 közé helyezhető, és az 1945 után kibontakozó neoavantgarde-ot. Arra is hajlik, hogy az első periódus végét már 1935 körül keresse, ugyanakkor észreveszi a két szakasz közti összefüggéseket és kapcsolatokat is. Reméljük, egyszer ezeknek a kapcsolatoknak részletes tárgyalására is kitér. Az 1935 körüli „törésnek” jórészt történelmi és politikai okai voltak. Hitler hadjáratáról az „elfajzott művészet” ollen Szabolcsi beszól, de utalhatna arra is, mint próbálta Mussolini az avantgardista művészeket „manipulálni” (Marinetti akadémiai tagsága!), s mint utasította el nálunk a sommásan „ikultúrbolsevizmusnak” nevezett pvantgarde-irányokat nemcsak a Horthy-rend- szer hivatalos esztétikája, hanem még a művelt il'iberáilis polgárság tekintélyes része is. Ilyen konstellációk nyomán 1945-ben természetesen sok mindent újra kellett kezdeni, de azért ez az újrakezdés nem volt előzmények nélkül való. Gondoljunk arra, hogy például a lengyel avantgarde története - még a hitlerista elnyomás ellenére is — szinte évtizedekig töretlen, s hogy a szlovák avantgardista irodalom és művészet nagy fénykora éppen az 1938-1948 közti évtized. Külön tanulmányt kellene írni Szabolcsi könyvéről, érdemeit .elismerve, de azért itt-ott vitatkozva vele, vagy tényanyagát kiegészítve, ösz- szefoglalóan azonban mégis csak a dicséret szavát kell hallatnunk. Rokonszenves az a mód, ahogy a szerző ehhez a ‘bonyolult, nemegyszer ellentmondásos kérdéskomplexushoz közelít, ahogy .tömör formában is ki tud tekinteni irodalomra, művészetre, társadalomra, ahogy lép- ten-nyomon rámutat az avantgarde nagy jelentőségére. Munkája tartalmi szempontból is, a benne megnyilvánuló emberi-tudósi magatartás szempontjából is megérdemli elismerésünket. 575
