Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - SZEMLE - Paku Imre: Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág
PAKU IMRE Tamási Gábor: Vadon nőtt gyöngyvirág Emlékezés. így jelölték meg e kitűnő írásmű költészettani műfaját. Valóban az - a jajából, s mégis egyik-másik .részlete több annál, vagy éppen kevesebb. A lényeget azonban nem merítheti ki a rideg műfaji osztályozás. Nyílt, világos beszéd az egész könyv, hiszen olyan természetesen gombolyodik ki az életfonál, mintha az egész nem lenne más, mint egy társaságban elhangzott beszámoló, maga-átadása egy megrekedt életű, sorsvetett falusi parasztnak. A véletlen csak annyi, szerzőnk édesöccse nagynevű bátyjának, Tamási Áronnak: effajta önéletrajzot számosán megírhatnának mai parasztjaink köziül, aminthogy ismerhetünk már jó néhányat. Az eddig megjelenteket azonban valamilyen külső szándék íratta meg. Tamási Gáspár ezúttal önként vett tollat kezébe, mindössze környezete biztathatta erre, de ő nem akart mást: elmondani mindent keserves sorsáról, tehát élete napáldozátán, még- egyszer, szembesítette egykori, alakuló önmagát mostani érett, higgadt egyéniségével. Gáspár, az örökös, mindenkor tiszteli Áront, fölnéz reá mint idősebb, annyira hagyományosan, ősi, paraszti szokás szerint, nagyobbnak tartja magánál, hogy egész életében magázta. Itt-ott megemlíti, hogy Áron író, de meg sem kíséreli értékelni, magyarázni bátyja nevezetes műveit, vagy nevűkön megnevezni a Tamási hősök valamikor ólt alakjait. Áron a hófehér könnyű papírost szántogaitta, Gáspár meg a farkaslakai agyagos-kavicsos nehéz földet: mindketten úgyahogy becsülték egymás munkáját. Olykor azonban évődtek, ugratták egymást: Gáspár az írást végül is nem tekintette komöly munkának a szántás-vetéshez, favágáshoz meg a szénégetéshez képest. Egyszer viszont a sors kaján játékot űzött vele. A falusi hitelszövetkezet közgyűlésén, a harmincas években, a jegyzőkönyvet Gáspárnak kellett vezetnie minden szabadkozása ellenére. Áron méltán kárörvendezett öccse viaskodásán, aki kétségbeesetten nyüstölte, gyűrögette, forgatta a szerencsétlen papírost; gyötörte, percegtette a nehezen mozduló, mindenképpen akadozó tollat, ami makran- coskodva inkább át akarta szúrni a papírost, nem pedig a betűket szükség szerint sorakoztatni. Gáspár izzadt, verítékezett, az írás kínozta, gyöngyöző homlokát, arcának redöit törölgette. Végül az egész műveletet a két testvér megvitatta, mérlegelte, az egyezkedés záradéka az lett, hogy Gáspár megadóan elismerte: bátyjának sem könnyebb kenyérszerző mestersége az övénél. A Vadon nőtt gyöngyvirág az őszinteség könyve, hamisítatlan emberi természet nyilatkozik meg benne: bájosan együgyű, gyermekien öreges, öregesen gyermeki, gyöngéden őszinte, bensőségesen világos, kertelés nélkül szókimondó. A falusi paraszt színvallása sorsáról, gondólkozásáról, társaséleti kapcsolatairól, egész keserű életéről. Szerzőnk Tamási Áron „ünneplő”, családi hőseinek hétköznapjait beszéli el önkénytelenül, az „irodalmi” alakokat visszahozza a mindennapi életbe, valóságos környezetükbe. Tamás Gáspár öntudatlanul, természetes adottságai révén nőtt fel bátyja mellé; nem versenyez vele, hanem il- lemtudóan föltárja az író világát, annyira szerényen, olyan tisztcletadóan, hogy nemcsak Áron bátyját, hanem annak hőseit is szinte maigázza. A könyv valóban vadon virult virág: egy népi szemlélet gyömgyösbokrétáj a; hatása és ereje stílusában rejlik. A nyelv ódon alakzatai, nemes aszú ízei, fényvető világossága, szűzies tisztasága, hamvas eredetisége olyan szépek, költőiek, mint amilyen varázsa, illata, bája, kecse gerjed az erdei gyöngyvirágnak, amikor kelykében, levelein megcsillantja a felkelő nap a harmatcseppek parányi gyöngyeit. íme, néhány közülük: „.bunákoíló holdvilágnál megláttuk, hogy jön a medve” - „mind a szobába voltunk, s ott újra egy örömnótát sírtunk” - „két nap esett volt, s akkor hulkak a felhők könnyei, mintha három-négy halottjuk lett volna” - „szép lassan jövögeténk hazafelé, s mikor elértünk a falu végére, az este már közeledett, a nap utolsó sugarát adta vissza, s még egyszer végigcsókolta ezt a drága szülőföldet, amelyen születtünk és amelyen oly nehezen éltünk. De azért mégis szeretjük, amíg élünk.” — „Most már nincs bátyám, a sírját kopjafa jelzi és tarka virágsereg borítja, amelyek mindenféle színben játszanak a nagy természetiben. Mi testvérek, kötelességünknek tartjuk, hogy tehetségünk szerint a sírját gondozzuk, de ez már nem sökáig fog tartani, mert a testvérek val-ahányan a hatvan éven félül vagyunk és már nemsokára meghalunk.” A túlélő Mikes Kelemen késői utódának, szellamKnyelvi rokonának, Tamási Gáspárnak sírja fölött egyetlen könyve, a „Vadon nőtt gyöngyvirág” fog örökös, eszmei kopjafaként állam, minden ércnél maradandóbb emlékjelként. (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970.) 576
