Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - Farkas Imre: Boldog oroszlánok II.

Sokáig egyedül végeztem a felderítést, csináltam a cserkészutakat, felölelve vele a vidéknek azokat ia csodálatos részeit, amelyek miég mindig újahb és újabb meglepetést tartogatnak számomra. A terület azóta híressé, majdnem világhírűvé vált, de a munka még befejezetlen. Azóta magyar szak emberek érkeztek - Rácz Antail a MÉM Vadászati Osztálytól és Fuchs Tóni, a gödöllői rezervátum vezetője. Nagy lelkesedéssel, minden tudásukat beleadva segítenek fölépíteni itt a magyar vadászku'ltúrának egy olyan csodálatos fellegvárát, amihez hasonló nincs az egész világon.- A magyar vadászfcuitúráiniak? ?- Ez volna hát röviden vázlata afrikai életemnek, szereplésemnek. Három embernek a munkáját végeztem. Az állatkertigazgatóét, a ihoteltulajidonosét - talán mondanom sem kell, hogy imég egy kis hotelnak a vezetése is rengeteg munkával jár -, és a vadászmesterét a Mórában. De a legszebb, a legnemesebb feladatomról még nem beszéltem. Ez pedig: megmenteni Afrika vadállományát.- Sosem hallottam, hogy veszélyben forogna.

Végveszélyben. Nagyon nehéz itthon érzékeltetni, mit jelent, amikor a lakosság io év alatt megduplázódik, hogy a következőkben már ez a létszám duplázódjék tovább egy országban, ahol bár óriási a négyzetkilométerekben kifejezhető terület, de aránylag kevés a víz. S a víz nemcsak az embernek, a vadnak is életfeltétele. Aholl víz van, ott csoportosul ,a lakosság, s ahol az ember létre hozza településeit, onnan a vadnak pusztulnia kell. De hová? Hiába vannak a 100 és ioo ezer négyzetkilométerek, nem tud megélni. A száraz időszakban nincs ennivalója, nincs vize. Hogy mekkora értéke Afrika vadállománya az emberiségnek, azt csak az tudja, aki egész életét a nagyváros füstjében, zajában, hideg vagy forró kövei között tölti. Hogy micsoda elragadtatással jön hozzám az egyszerű német munkás, a gépirólány! De mondhatok bármilyen nemzetiségű embert, aki ezekben a nemzeti parkokban megfordult, még egyetlenegyet sem találtam, akinek csalódásban vagy keserű percekben lett volna része. Én magam, iha elhagyom a Szeremgeíá Nemzeti Parkot, úgy érzem, mintha csodálatos álomból lépnék a városok riasztó zajába, egészségtelen bűzébe. A természet, Afrika erdeinek és pótolhatatlan vadállományának a megmentésére az egész kultúr- világnak össze kell fognia.- Már csak az kérdés, hogy hogyan.- Az angolszász népeknél a vadvédelem teljesen más utakon jár, mint az európai országokban, ők kettőt ismernek: vadásznak, amíg van miit, vagy lelkiistnerefcük megnyugtatására területeket hasítanak ki, mélynek határait törvényben megállapítják és azt mondják: ez pedig egy nemzeti park, ahol a továbbiakban nem szabad sem vadászni, sem-lakni, de még egy követ elmozdítani scan. Gyönyörű ez elméletben. Csakhogy az idők változnak, mind jobban érződnek enn-dk a változásnak a káros következményei. A vadállomány az emberek által elfoglalt helyeikről ezekbe a nemzeti parkokba mentekül. De ez a terület is csiak bizonyos számú vad életfeltételeihez elég . . . Hogy milyen következményekkel jár, ha egy négyzetkilométeren egy elefánt helyett öt él, majd ezek természetes szaporulata, és ami ide menekül az ember térfoglalása elől, azt csak az tudja, aki látta a Tszavo Nemzeti Park tökéletesen elpusztított tájait, kiszáradt söeppéit. Nem lehat a természetet igába kötni, sem tőle idegen teóriáikkal, elméletekkel szabályozni.- Van megoldás?- Az ón véleményem szerint igen, ,s mi ezt Európában már régen gyakoroljuk. Egy bölcs mondás szerint: „Védeni, ápolni puskával!” Nekünk kell a természetet helyettesíteni. Az oroszlánok száma ijesztően megcsappant, már nem élég ahhoz, hogy a vad tömegeit kordában tartsa. De az oroszlán - ka megannyi volna is - nem ellenfele az elefántnak, így pusztításait sem mérsékelheti. Az elefántnak egyetlen méltó

521