Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - Farkas Imre: Boldog oroszlánok II.

előtt vagy a kapunál és egyszerűen visszasétál. Talán mesének hangzik, de így igaz, bármikor szívesen bebizonyítom.

Az állatként mellett - ahogy az előbb is említettem - egy kas hotelt húzattam föl. Bungalókból áll és 12 amlber elhelyezésére elégséges. Hja, csakhogy hozzám nem 12, hanem 22, később 32 és 102 vendég is érkezett. Felkértem egy svájci vállalkozót, építsen a szomszédságomban egy hotelt. Ez meg is történt, és ott ma egy egészen modern, - ha nem is éppen az ón ízlésemnek való -, de a vendégnek teljesen megfelelő, szép, tiszta svájci hotel áll, 120-130 vendég befogadására alkalmas. A hotel teraszáról éppolyan jól lehet látni az „őserdő életét”, mint tőlem, ezért kedvelt látványossága lett Arusha kiömyékiónék.

Puskával óvni, ápolni

Ezarkilenoszázhattvanhétben a tanzániai kormánytól egy furcsa ajánlatott kaptam. Azt kérdezi tőlem a vadászati hivatal vezetője - főnökének megbízásából hogy hajlandó volnék-e a Méru hegységnek azt a résziét, amelyik a nemzeti parkhoz tartozik, átvenni, és ott egy európai mintára (berendezett vadászterületet létesíteni. Hát hiszen éppen ez volt az, amit mindig szerettem volna. Könnyű Katót táncba vinni, igent mondtam. Fizikai és anyagi erőm azonban kevés volt ahhoz, hogy a föladatnak megfeleljek. Magam mellé vettem Werner Blumenthalt, aki szintén Opelnél szolgált azelőtt. Ö mint autóeladó-ügynök tekintélyes kis vagyont szerzett. Csodálatosan szép kis kacsalábon forgó házat épített magának a Méru oldalába ázzál, hogy öregségét majd ott tölti el. Nagy lelkesedéssel csatlakozott hozzám Blumenthal barátom, hamarosan fel is osztottuk egymás között a munkát. Ö vállalta a felderítést. Kitűnő puskás volt, s nem ismerte a félelmet. Az én munkám az lett volna, hogy a területet, amit ő megszemlélt, elbíráljam — mert közben Németországban hivatásos vadászati vizsgát tettem -, hogy szakszempontból ís alkalmasáé magaslesek, cserkészutak és autóutak építésére.

így dolgozgattunk egymás mellett hónapokon át. Határozottan boldogok voltunk, hogy milyen szép feladatot bízott ránk a kormány. Még ma is előttem van, amint ballagás közben meg-imegfordul, rám néz s kérdezi: „Mondd csak András, tudjuk mi agyáltálában, hogy mink van? Olyan csodálatos ez a terület, amilyen talán a világom sincs.” Majd iegy vasárnap délelőtt: „Te látod ott főn azt a rétet?” - és egy nagyon magas pontra mutatott a Méru oldalán, nem volt messze a krátertől. - Micsoda mesevilág lehet ott fönn. Tegnap találtam azon a meredek oldalon egy csapást, bivalyok járnak rajta. Ahol ia bivaly föknegy, mi is fölmjegyümfc.” Mondom erre: biztostan. „Feljössz velem holnap?” Azt feleltem, hogy másnap nem mehetek, mert Nairobiba kell vinnem a lányomat, de szerdára visszajövök. „Ej - azt mondja -, nem várok és szerdáig. Föbnegyek holnap, aztán elmondom, hogy miit láttam.” Másnap, ahogy indulás előtt odafordulok a ibenzinfcúthoz, hozzámrohan egy európai és dlosukló hangon mondja: „Bluimenthalt megölte az elefánt. Most jött le a fegyverhoirdozója.”

Hétfőn reggel hét órakor elbúcsúzott feleségétől fölment azon az ösvényen, amit a bivalyok tapostak, is amin később holtan hoztuk vissza. Mentünk egy órát, másfelet, s odaértünk ahhoz a kis erdei tisztáshoz, amit tegnap még olyan nagy lelkesedéssél, boldogan mutogatott. Ott feküdt a tisztásnak a közepén, pont úgy, ahogyan ón övökkel korábban feküdtem, megtépázva, véresen, rongyokban. Bennem még maradt egy kis élet, belőle már elszállt. Fegyverhardozóija röviden elmondotta a történetet, aztán hordágyat rögtönöztünk és lehoztuk Blumenthalt a feleségéhez. Nehéz szívvel rendelkeztem így, mert tudtam, ott nyugodna legszívesebben azon a csodálatos helyen, amiit olyan vágyakozva, szeretettel nézegetett egy nappal előbb.

520