Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Soós István: Pozsgay Géza, császári és királyi "bolond" (elbeszélés)
az üveget. A csörömpölés csak fokozta Pozsgay dühét, agyon verte az ablakokat, a térképeket, az ajtót, a falakat, s miikor a kardja ketdépattant, lebonult az asztalra és ellik ez- dett keservesen sírni. Marcona alakok lesték Ibe rája, aztán bárom fogdmeg ápoló meg egy orvos jött be, kényszerzuibbonyiba dugták szegényt. Nem ellenkezett. Sírt. Az orvos, Szmiotola, odahajolt hozzá, füllébe súgta: - Testvér, add meg magad a sorsnak, ne dühöngj, hallgass rám! Áz ezredonvos ismerte az előzményeket. Csillapító inijiekciókat adott Pozsgaynak, odaült az ágyára és egy jó órát beszélgettek, ö (beszélte rá, hogy élvezze a szabadságot.- Te most betegállományba mész, élhetsz nyugodtan, neked már befejeződött a Habsburgok háborúja. Te most már egy császári és királyi bolond vagy. Használd ki jól. Pozsgay szanatóriumba került. Rettenetesen szenvedett, mardosta a megalázás. Tisztán látott már mindent, magát egy szerencsétlen odadobott eszköznek érezte és rájött, hogy ez az egész magyar nép sorsa is. Álmában anaaygyapjas, vaskorona renddel ékesített bárók, grófok, hercegek előtt masírozott. Ilyenkor felriadt és újra elnyomta a jótékony álom. A Fertő nádasaiba menekült, betyár lett. Álmában ott verte le a bronzszobrok fejeit. Ha már mindet leverte, ha már minddel végzett, csak akikor talált megnyugvást. Orvos barátai nyugtatták, aztán ő is megnyugodott. Eszébe jutott Szmotola doktor: „Testvér, neked -már (befejeződött a Habsburgok háborúja.” A szanatóriumiból szabadságra küldték. A gázsit pontosan megkapta meg még valami külön zullagot is. Kardot (hordhatott, élt, mint Marci Hevesen. Udvarolt, kártyázott, mulatott. A többi fcaimerádolk irigyelték, mert szabadon, tele szájjal szidhatta a császárt, meg az összes pereputtyot, a kormányt, agitálhatott a háború ellen, minden nap tízszer megjósolhatta, hogy kaput az osztrák-magyar monarchiának. Megtehette, császári és királyi elmebeteg volt, nem tartozott törvényes felelősséggel senkinek. Mert az uralkodóik véleménye szent és megfellébbezhettatlen. * * * Én a soproni 76-osdk egy käs élecbenmaradott töredékével 1918 november vége felé ke- tültem haza. Az első viszontlátás örömeinek dlviharzása után kérdeztem bátyámtól erről is, arról is, így Pozsgay is szóba került.- Igaz az, amit ezredorvosumk mesék ott lenn az olasz fronton?- Hát, te nem tudtad? - kérdezte csodálkozva a (bátyám. - így volt az csaknem szóról szóra. De Pozsgay nem szeret és nem is akar erről (beszélni. Az ő dolga, hogy miért nem. A Károlyi-kormány 1918 végén az öt legfiatalabb korosztályt behívta aktív szolgálatra. így lettem újra katona én fis. Az összevont 18-as és 76-os soproni eziredek, egy teljes zászlóalj, a Déli vasúthoz közel eső laktanyában állomásoztak, és itt iegy nagygyűlésen a legénység egyhangúlag bátyámat, Soós Józsefet választotta meg parancsnoknak. Ide kerültem én is és az ezredirodában folytak a sokszor viharos beszélgetések. Jöttek ide máshonnan is tisztek, altisztek, közbakák. EntZbruder Dezső fis fel-felnézett ide,, (iide járt (Schaffer kapitány, Jóna Imre, a tengerész, Boros tiszthelyettes és imjéíg mágoik is. Beesett egyszer Pozsgay is. Pozsgay, annak dacára, hogy nem szívesen beszélt önmagáról, háborús vagy egyéb (kalandjairól, most mindnyájunk kérésére elmondta a császári diagnózis történetét. Nem dicsekedett, nem túlzott, csak mesélt. De úgy mondta el ezt a szinte hihetetlen történetet, hogy maginduiltan bár, de élveztük a beszédet, a 400
