Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - Soós István: Pozsgay Géza, császári és királyi "bolond" (elbeszélés)

Pozsgay Géza főhadnagy híres, vakmerő, ibátor katona volt.

Egyszer a Dolbardón egy gépfagyverfészekben rekedt Ihat bakájával együtt. Ez a fészek előretolt állás volt és három Sahwarz-Lose nahézgépfegyver látta el belőle a szolgálatot. Oldált égbemeredő sziklák, elől egy V alakú át. Pozsgayék a V csúcsán maradtaik, a V szárai egyenes fehér kövesutak. Az olaszok mindenáron meg akarták kaparintaná a V csúcsát, mert az itt megbújt gépfegyvar-festung képezte az egyetlen akadályt ahhoz, hogy átjöhessenek az út kereszteződésén, és innen uralhassák a terepet. Ha ezt a csúcsot elfoglalják, veszélybe kerül az egész hadosztály, ha nem tudják elfoglalni, akkor nyugodt marad a front, mert csak ezen a nyilason jöhetnek át. Egyszóval, stratégiailag igen fontos volt a V csúcsa. Az olaszoknak (igen sok ágyújuk volt, ü'btre verették a sziklákat egész nap, egész éjjel, de valahogy úgy álltak azok a kőfalak, hogy egyetlenegy gránát sem tudott Pozsgayék (fészkébe esni, viszont az ő géppuskáik a V szárát képező fehér utakat könnyen uralták, annyira, hogy azokon egy fia veréb se repülhetett keresztüli. Az olasz szándék, hogy a V csúcsa alatti útnyíláson átjöjjenek és oldalbaikapják az osztrák-magyar vonalat, kudarcba fulladt, és ez a késés - már három napja tartott a huzavona - katasztrofális volt számukra, míg a mieinlknek a győzélem- mel felérő megmenekülést jelentette.

Pozsgayék röhögtek aiz olaszok erőlködésén, unalmukban számolták a robbanásokat, és a főhadnagy úr azzal mulattatta legényeit, hogy kiszámolta, mennyi arany lírájában van az olasz államinak ez a nagy vitézkedés.

Heten megfcadályoztak egy egész előnyomulást.

Csak a kajával volt baj, már megették a zwiibackot meg a koezarvek felét, de a mieinkek sem tudtak odajutni 'ép bőrrel. Lőszer azonban nem hiányzott. A fészket öt álló napig tartották, mígnem tégy oldalról jött mozgolódás felmentette Pozsgay gépfegyvereseit. ök viszont megmentették az egész hadosztályt.

A sziklák között égő nap sütött, a hét ember szerecsenídketóre égett, farklaséhesen de jókedvvel vonultak (be. Ünnepelték, amikor leváltották őket. Az ezredparancsnok, valami osztrák ezredes külön-külön megdicsérte a magyar fiúikat.- Herr Oberleutnant - (fordult Pozsgayhoz -, ön mint századparancsnok terjessze elő katonáit a megérdemelt (kitüntetésre, önről pedig sem én, sem a hadosztály, sem a ibadvezetőség, sem őfelsége a császár nem feledkezünk meg.

Pozsgay összeverte a (bokáit, és azután részletes jelentéssel minid a hat magyar bakát aranyéremmel való kitüntetésre terjesztette fel.

Eltelt egy hónap, jött az ezredparancs. Azok ott fenn tényleg nem feledkeztek meg róluk. A hat baka közül egy kis ezüstöt, a másik öt bronz vitézségi érmet kapott, Pozsgay egy Signum Lauidist, amiből különböző fokozatokban már volt neki egy tucatra való. Az ezredparancsnok Vaskorona rendet, bárói rangot kapott, aranygyapjas vitéz lett. Pozsgay nem hitt a szemének, a fülének, borzasztóan fel volt háborodva.- Mi az, főhadnagy úr, miért vág olyan dühös képet - kérdezte a pucérja.- Hát, ide .nézz, Miska! - Kihúzta röcvid tábori kardját és egy irtózatos csapással agyonvágta a fedezékben égő lámpát. A petróleum fröccsent mindenfelé, szegény Miska alig bírt elugrami, sűrűn hányta a keresztet, mert a főhadnagy úr most már mindent agyonvert a sötétben, amit a kardjával elért.

Azután megnyugodva rendbahozatta a fedezéket, új lámpát kerített, elővett egy fehér árfcuspapírt és írni kezdett:

„A fenséges osztrák császárnak (I. Károlynak) és apostoli magyar királynak, IV. Károly Őfelségének alázatos tisztelettel Pozsgay Géza k.u.k. főhadnagy”

És a szokásos előléptetési és a kitüntotósek felterjesztésére szóló formulát előírásosan betartva leírta, hogy az ő ezredparancsnokát, X. Y. bárót „Aranygyapjas vitézt, a Vaskorona rend tulajdonosát bátorkodik kitüntetésre felterjeszteni. De miután ez az úr, Őfelsége dicső katonája annyira vitéz ember, hogy -erre még nincsen méltó kitünte398