Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Sánta Ferenc: Isten a szekéren
Természetfesitésében nchol a hazai konkrét tájat stilizálja: Hét sudár fenyves áll a kékesi hegy fokán. Változatosaik a természet-líra vershelyzetei. Fákat megszólító (A tédi fácska), hegyet és vizet egymással beszéltető (A hegy és a vízcsepp), harmadik személyben leíró (Három fűzfa, három nyírfa), a természet ünnepéiből az ember ünnepébe átcsapó vagy inkább észrevétlen emberi-politikai motívumokkal feltöltődő (Süt már a nap, Május-ág), a tájba szinte plasztikusan beépült embert fölmutató (Favágók). Stílusának nagy értéke a szomorkás tűnődésre késztető képek asszociatív gyűrűzése: Levetkőznek mind a fák, karjaikat kinyújtják, mintha úszó szállna le hűvös vizek mélybe. (ősz) Ért a szójáték stílushatásához, de ezzel egy pillanatig sem él vissza, mintha olcsónak találná, csak ritkán találkozunk ,,kerge zerge” és más efféle fogantatásé nyelvi örömmel. Ugyancsak ért a szókul önös ség apró áramütéseihez, a fölfigyeltetés néha groteszk találataihoz : Hajnalodik, dér suhog, ;párásak az ablakok, az égen egy hebre pék hagyta mázas kiflijét. (Ősz) Az Izzó őszben című kötetéből (1963) idézzük ide a kovács-vers végét. Azért is, mert egyik legvonzóbb mondandója gyermekverse lehetne, azért is, mert a költő szívjóságát, világ- szeretetét oly keményre kalapál tan szikráztatja töl: Mióta születtem, én is így verem földi csillagoknak fényét szívemen. Fölcsap a magosba szálló szikra, száz - vajha megmaradna egy szívdobbanás. (Kovács) SIMON ZOÁRD Sánta Ferenc: Isten a szekéren Sánta, Moldova, Kamondy, Csurka: az ötvenes évek elejének induló fiatal írócsoportja ajándékozta meg fáklyás-felvonulásos, vastaps-hurrás, gyapotszedő diákkoromat az élő irodalommal való találkozás izgalmas, léleknövelő kalandjával. Mostanában megjelent gyűjteményes köteteik felidézik a megismerkedés első élményeit. Nincs most elegendő hely arra, hogy elmondjam, mit jelentett ez a .nemzedék a sematizmus jégkorszakában az irodalom felé tétován, riadtan tájékozódó gyér ékfél ének, aki voltam. Mindenekelőtt ők képviselték számomra a kor,társ-irodalmat. Az első szellemi lépéseimet meghatározó Németh László, akit időnként a fordítás gályapadjáról szabadságra engedtek az irodalomban, Veres Pétéi; vagy a némaságával jelenlevő Szabó Lőrinc, Kodolányi az apák generációját testesítette meg, a hasznos tekintélyt, a mércét, az eszménnyel és példával sugallót, a nevelőt. A lelki nevelőt, akit pálcás iskolamesterekkel próbáltak helyettesíteni. Sán- táék a bátyák korosztálya volt. A napról napra megjelenő irodalmi anyag nagy részét idegenül néztem. Mintha más nyelven beszélt volna, mint én, mintha más országról tudósított volna, nem arról, amelyben éltem. Sántáékat értettem, világuk ismerős volt; nem az irodalompolitika lkutgusaiként deklamáltak, hanem olyan világot közvetítettek, amelyben otthonosan érezhettem magam, még akkor is, ha pl. Sánta gyermekkori élményköre különbözött az enyémtől. A hűvös klasszikusoktól ők vezettek el a kor eleven irodalmához, melytől az iskolai tananyag és tanítás lélektelen sége, bürofcrata-vo- luntarizmusa elundorított (én még Aczél Tamást is tanultam). E nemzedékből Sánta Ferenc jelentette nekem a legtöbbet. A „Sokan voltunk” megjelenésének eseményét aligha lehet elfelejteni. Az irodallmi közlemények kásahegyiét rágó Sziszüphosz-olvasó megkapta jutalmát. De ha az elbeszélést kiemeljük a Szituáció pillanatnyiságából, értelme, jelentése akkor sem kopik meg, az marad, ami volt: remekmű. Értéke nem viszony378
