Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - EMLÉKEZÜNK - Simon István: Veres Péter udvarában
Tudtam, hogy mindent elolvas, ami a 'kezeügyébe kerül, s azt is, hogy mindent alaposan megrág, mielőtt (Vélemiéinyezi. Ezt tapasztaltam, de csak társaim írásairól mondott szavaiból. Egyszer aztán mégis megtört a jég s akkor megértettem, mi volt hosszú hallgatása oka. Többet törődött ő velem is, mint gondolhattam. Dekát ha valaki a paraszti élethez nyúlt írói lag, ne számítson elnézésre a részéről. Abban a világban ő csak otthon van - éreztette. Ahhoz aztán igazán ért. S mindamellett ismeretes volt félelmetes olvasottsága, a világ minden rendű^rangú dolgában való gyors reagálási képessége. A fiata'lalbb pályatársakat s különösen azokat, akik az ő terepére kerülték, egy ideig minden oldalról puhatolta előbb, mielőtt beavatkozott volna dolgaikba akárcsak egy futó megjegyzés vagy bírálat erejéig. A szemlét azonban nagyon is rajtunk tartotta. Tapásztalháttaim ezt, amikor érdemesnek találta a Csillagban frissen megjelent ciklusomat megemlíteni. „Van köztük egy - mondta -, az már igazán szépein sikerült.” Jólesett a kurta nyilatkozata is, de ott ahol tette, nem is folytathatta a körülményeik miatt. Meginvitált a lakására, melytől ákkoriban nem laktam messze. Még az időre is pontosan emlékszem: szép havas februári délelőtt kopogtattam be hozzá. Hamarosan a tárgyra tért, vagyis verseimet hozta élő, ténylegesen is, valahonnan a másik szobából. Két öreg ácsról szól a vers, két szótlan faragóról, akik ötven évig dolgozták együtt s a végén alig szóltak egymásíhoz, annyira ismerték már egymás gondolatát. S amikor egyikük meghalt, a 'társa egyszerre letette a szekereit. Többé nem volt hajlandó dolgozni a társa nélkül. Ez a gesztusa lett a gyásza; s ezt próbálta leírni a vers. Péter bácsinak tetszett a mondanivaló, dicsérte humánumát. Hosszan beszélt az egyszerű emberi lélek kiismerhetetlenségéről, s hogy mennyire fontos épp a lírának e körül is forogni; 'érdemes legalább tematikailag megpendíteni a végül mégis csak kimondhatatlant. Aztán váratlan fordulattal s szűkszavúan kifejtette, hogy kár volt agyoncsapni a verset. Ennyire elrontani! Mórt írok le olyat, amit nem tudóik pontosan? - korhoilgatoitt. Meghökkentem, hiszen bizonyosra vettem, hogy nekem van igazam a vitatott dologban. Péter bácsi, alföldi lévén, talán más szóhasználathoz szokott a famiunlka egyes folyamatait vagy a matériát illetően. Az én ácsaim rönkből gerendát faragtak, ő pedig állította, hogy ezt így nem helyes mondani. A gerendát nem faragják, mert az már a kész munka éppen, mondta. De amíg kész lesz, erősködtem, addig csak faragják! Nem tudtunk dűlőre jutni a kérdésben. Legalábbis egymásnak megnyugtatóan eldönteni nem tudtuk. Közben véletlenül megpendítettem, hogy hadifogolyként magam is évekig kényszerből ácsmunkát végeztem. Székely ácsokkal, a világ legkitűnőbb szakembereivel. Eltűnődött egy ideig, majd fölkapta a fejét. - Apropó, segíthetnél is, ha nem sértelek vele - mondta és mosolyogva tanácsolta, hogy ha már úgyis értek hozzá, s közben majd beszélgetünk tovább, fűrészeljük össze a fáját. Ott, az udvaron, a bak mellett s fűrészelgetés közepette elmélkedtünk aztán a télről s miegymásról. Az ácsokról már nem szóltunk. S miikor a fűrészét is megmetszettam a végén, elismerően bólogatott, s úgy éreztem, a gerenda ügyben is revideálta álláspontját. E jelentéktelennek látszó kis történettel csak azt szerettem volna érzékeltetni, mennyire alapos volt, milyen szigorú szeretettel ítélt, azaz nevelt és sohase engedte meg magának, hogy akiket valamiképp 'maga mellett érzett, épp azóknaik tegyen engedményt megbocsátó mosollyal, magasból. Tudta, hogy az irodalomban mi a szerepe a folytonosságnak. * A negyvennyolc-negyvenkilenc körül jelentkező fiatalok - származásukat nézve - többségükben faluról, paraszti környezetből vagy magából a szegényparasztságból jöttek. A kollégiumi kis szolba vaságyain éjfélekig azok lógatták le a lábukat a véget 319
