Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - EMLÉKEZÜNK - Simon István: Veres Péter udvarában

.mam érő szóosata közben, akik egymás szavába vágva fejezhették be a megakasztott félmondatot a maguk történetével és a történet így (is kerék egész lett. Mert mindegyiküké majdnem pontosan ugyanaz volt. Csak az egylik Tokajban, a másik Biharban, a harmadik, a negyedik vagy az ötödik meg éppen a Dunántúlon esett meg. S ez a generáció mlég a múlt rendszeriben nőtt föl, és irodalmi elképzelését meghatározta, hogy karakterisztikus életrajzzal jött az irodalomba. Életrajziunkat - a szellemit — pedig nem kis (mértékben taialkítorta, motiválta többek között éppen Veres Péter.

Az alakításit, motiválást úgy értsük, hogy a lényegre vonatkozott. Szetmlélétünk, valóságlátásunlk - hogy a világból mit látunk épp meg - alakulhatott volna abban a lélekre nézve oly vészterhes korban másképp is, ha Péter bácsi és társai nem nyúlnák kellő időben a hónunk alá s nem fordítanák bennünket a helyes irányba. A magunk világa felé. ök segítették azt fölfedezni, amiben eltűnik ifjú tétovázással, de már ■mocorgó irodalmi ambíciókkal. Hogy van az irodalomnak a szép teremtésén túil nemesebb föladata még, arra ők eszméltettek rá. Épp azzal, hogy írásaikon keresztül jutottam társadalmi értelemben - tehát igazán - haza a magam világába s osztályomba. Sokan voltunk így, az imént említett élményék azért voltak elmondva oly azonosak s ezért csengtek oly inokonian még egy ideig írásainkban is.

Tudta ezt Veres Péter, s számon tartatta a hozott batyuval való sáfárkodásunkat. Ki,, hova és milyen ütőmben rakja ki az asztalra s milyen ügyet segít azon nyomban vele?

Nagyon odafigyelt arra, aki olyan színeket kezdett előhozni, amelyek neki meglepetést szereztek, mert látszatra még sohasem volták és így újnak tetszették. Ilyenkor toleránsabb is volt a szerzővel, várta, mi derül ki végül a kísérletéből. De — az ő szarvaival mondva - a sült^realistákat azonnal kontrollálta, mert azok, elvétve esetleg a pdlitlikali .gazdaságosság szerinte helyes célját, az ő szent ügye körüli követhettek el hitelrontást. Morális érzéke csalhatatlan volt, s a morális tartást a fiatalok lesddäban szintén perdöntőnek tartotta; olyan értelemben is, hogy a mű kvadrál-e az igazsággal vagy a szerző valami mellékes, önös érdekből engedett a rossz kísértésnek. Titoikban megkereste az írásihoz a mértékül fölhasználható valóságot s így teremtett mögötte kontrasztot, hogy necstak a miaga élményeire hagyatkozzon, ha a fiatal pályatárs teljesítményét mérte föl. Éhben is realista volt.

Engem is megtisztelt azzal, hogy 1955 nyarán váratlanul meglátogatott szülőfalumban, tágabb családi körömiben. Búcsú volt éppen s a rokonsággal a sátrak köriül voltam, .miikor jött a kis hírhozó, hogy Péter bácsiék megérkeztek s a háznál senkit se találtak. Mire fölértem, már szaros embergyűrű vette körül az ott is jól ismert arcot. Családostul vonultunk ki aztán a szőlőhegyre, ahol - örökre feledhetetilenü'l - egy megfáradt dunántúli szőlősgazda és egy ugyancsak sok Vihart átélt Hortobágy mellék* parasztember, azaz a legkiválóbb magyar intellektuell diskurzusát hallgathattam.

E látogatás után méginfcább tarkómon éreztem Péter bácsi itdkLntetét. Országjárások, beszélgetések a Parlament folyosóján vagy a Kortársnál, ahova ha tehette, hetenként ellátogatott egy kávéra, is kellemes telefonbeszélgetések emléke él bennem. Utoljára a „Röpülj páva” miatt jelentkezett. Elmondta véleményét, s dicsérte a zsűrit, hogy a szlovák menyecske szereplését oly -elismerést éreztető fejbálintásoikkal kísérte, s a zsűrit titokban .pásztázó kamera jóvoltából ezt ő megfigyelhette. - Látod, ez a természetes emberi gesztus. így kell ezt csinálni - mondta.- Miikor látom? - érdeklődtem a beszélgetés befejezéseként. Egészségére panaszkodott, a tavaszi fáradtságra, s túl kell esni -egy kezdődő náthán is, csak utána imajd. Nem sejtettem, hogy utoljára hallhatom a hangját. Másnap kórházba vitték s hat hét múlva már csak a koporsójára nézhettem megrendültön.

Eigyélő iszemét azonban most is ott érzem munkámon, mert lehetetlen volna írni, de akár élni úgy, hogy ne kérdezzem titokban: mit szólna hozzá Péter bácsi?

320