Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Pozsgai Zolgán: Egy öregasszony pokolra száll (elbeszélés)
letöröltem velle a vért. Ö mondta, hogy töröljem le velle, mert még sok dolga volt. Akkor már félig érett votlt a körte, de a fa levele még zöld völt.- Szétpuikikad mindéin körte a fáin - mondta néki a húgom.- Szedjétek lie.- Szétpukkad mind mérgében, iha 'maga nem szedi le!- Én nem! Alklkor a húgommal összenéztünik, s mindketten ugyanazt gondoltuk. Valamiképpen -talpra 'kell álllítanuák öregmamát, különben teljesein ágynak dől s hamarosan úgy elgyönigjül, hogy imiozdúlni sem tűid, is enni sem kér. És alája megy az agyiban [minden, az pedig egy olyan tiszta asszonynak, amilyen ő volt világéletében, a végső kétségbeesést és a halált hozza.- Ti nem tudjátok, hol van most a Pál - mondta. - De én tudóim, hogy nincsen jó helyen. Mert nagy bűne lett, amikor megkeresztelték, nekem elmesélte egyszer. Az apja azt mondta a keresztanyjának, mielőtt a paphoz mentek, hogy Pál legyen a neve. Az öreg papnak meg az volt a szokása, hogy azt a nevet adja a kisgyereknek, amilyen névnap van éppen a naptár szerint. És akkor, amikor keresztelni vitték, Alfréd neve- napja volt és a pap erre a névre keresztelte. Mesélték, hogy utána iaz apja nagyon mérges volt. Fölkapta az ölébe a kisgyereket és visszavitte a paphoz. Keresztelje át azonnal Pálra, hogyha nem teszi meg, hozzávágja! És a pap mégegyszer megkeresztelte, de azt mondta, hogy ez istennek nem kedves. Mert sehol nincs bent a bibliában, hogy akármelyik szentet egy órán ibolül kétszer keresztelték volna meg. Soha nem történt ilyesmi, mert isten elégségesnek tartott egyetlen keresztvizet egy gyermeknek. A Pál apja meg úgy rohant el a második keresztelőről, hogy térdet se hajtott.- Régen volt ez már, öregmama.- Régen.- Nem is tud ériről már senki a faluban, biztos, hogy nem.- De!- Aludjon egyet, öregmama. Holnap meg kimegyünk a kertbe.- Éntőlam .soha nem tiltotta a Pál, hogy mindent meggyónják istennek. Még azt is meggyóntam, hogy amikor hozzá mentem feleségnek, tudtam, miképpen keresztelték meg egyazon árában kétszer. De a Pál soha nem jött velem gyónni. A templomba eljárt velem, de azt soha nem vallotta meg, miiképpen keresztelték meg. Sokáig azt hittem, hogy az apja már meggyónta, de a Pál azt mondta, hogy a keresztelő után az apja sohasem ment gyónni. Akikor pedig ikét úton jártunk. Mert én akikor is meglgyóntam, hogyha nem is volt semmi bűnöm. A Pál, meg az .apja pedig mentek a másik úton, azon, amelyik olykor bevezette őket a templomba. De a gyóntató székbe még ott sam. És ükkor van még egy út. A falun túl, a disznótúrás felé. Ahol a Pál kiütötte botjával a nagy gazokat, hogy el ne tépjék a szoknyámat. Elmúlt az eső a réten. Kisütött a nap. A gyalogösványen ketten nem fértünk el. És sáros volt a gyalogút. De a Pál kicsinyeket lépett elöl, amilyeneket nem is tudott. Hogy lépjék miiedig a nyomába, úgy méta lesz nagyon sáros a lábam. Hogyha úgy lép, ahogyan egyedül szokott, én nem tudok a nyomába járnli. És a Pál beleizzadt, hogy kicsinyeket lépett előttem. És a borjával szétcsapkodta a tüskés bokrokat.- Hagyja ezt - mondta a húgom -, főzök egy 'kis teát. Az ijót tesz.- Főzzél - mondtam.- Teszek bele egy 'kis erősítő pálinkát - súgta a húgom.- Tegyél. Kisietett a konyhába, mi meg ott maradtunk a szomszédasszonnyal öregmama ágya mellett s egy ideig semmit sem szóltunk egymáshoz, néztük a beteget, aztán meg a falon függő lesküvői képet, s a megilletődöttségtől jóformán meg se mozdultunk. Jó 3°7
