Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Pozsgai Zolgán: Egy öregasszony pokolra száll (elbeszélés)
idő telt így al, később azonban az egyik szomszédasszony egészen közellépett hozzám, válllamra tette kezét és alig hallhatóan a fülembe súgta:- A fejét nézem mindig szegénynek. A vánkos vastag, de az a kis, könnyű feje mégis úgy lenyomja. A feje már egészen foelenéhezü'l a vánkosba. Ez a tbalj! Mindig johban belenehezül. Attól még lehet hátra egy vagy két 'hónapja. De az ás lehet, hogy nem érti meg szent Miklós napját. Azt gondolom, legjobb lenne, ha élhívnánk hozzá a plébános urat. Gyóntassa meg 'és adja föl neki az utolsó kenetet. Ügy mondják, attól az ilyen öreg megnyugszik, attól elmúlik minden (félelme. Énről most már beszélni kellene vele. Ilyen öreg előtt vétek minden titkolózás. Csák a fiatal nagybetrg előtt nem szabad beszélni a 'halálról, ezt ón tudom. Lőhet, hogy már látja is, mi van odaát, ahol a földnek vége szakad. Az is lehet, hogy most még csak éj szakánként látja, de az is lehet, hogy már nappá! is odalát. Azért mondom, hogy el kellene hívni hozzá a plébános urat. Ha úgy gondolj átok, én megkérdezhetem tőle, hogy akarja-e és el is mehetek a plébános űrért.- Nem tudom, itt van-e ennek az ideje - mondtam neki.- Én tudom.- Nem, ne 'kérdezze meg tőle, ezt semmiképpen ne kérdezze!- Higgy nekem, fiam!- Nem, öregmama még talpra áll. Kicsiny, de kemény asszony ő! Én megint az esküvői képüket néztem, amelyre tört fényt szórt a félig elkendőzött ablak, a sarok polcán gwnnyasztó, apró Mária-szobor előtt 'gyújtott gyertya, meg, a nyáron meszelt szoba tiszta fehérsége. Amely képet fcörüllengett a szekrény tetején soriba rakott birsalma őszi iilláta. A képen az újdonsült asszony keze könnyedén, odaadóan érintette az ura vállát, meleg, dombos szája kissé szétnyílt, nyakának hajlatán félig eltakarta a pelyhaket szépen felszailagozott haj fonata. Öreg Kardisné semmitsem törődve ellenkezésemmel, a szekrényhez lépett. Kivette öregmama réz-csatos imalkönyvét, keresztet vetett rája. Aztán, miután fölszívta orrán át a könnyeit, odalépett vele öregmama ágyához.- Ó, Rozália! Isten akarata a legszentebb akarat! Aszerint élünk és halunk mindnyájan,. Te mindig jó asszony voltál, a jóisten magához fogad téged. Én is megyek majd utánatok. Valamennyien megyünk, mert isten úgy teremtette az embert, hogy ne legyen végtelen az útja itt a földön. De legyen végtelen az ő szent királyságában, legyünk boldogok az ő szent fiának oldalán mindörökön örökké, ámen. Idateszem a könyvet a fejedhez, tedd rá a kezedet és imádkozzál. Én meg megyék, teszem a dolgomat a plébános úrnál, ahogy kell.- Jó asszony vagy, látom - súgta alig hallhatóan öregmama.-- Te is.- Én már nem tudom leszedni a téli körtét, ti is láthatjátok.- Már nem.- Minden unokának tizenhét körbe jár. El ne felejtsétek! A 'szomszédasszony bólintott öregmamának, hogy megértette a kívánságát, és ne aggódjon, a körte nem marad fönt a fán és az elosztás is rendben megtörténik a szedés utján, miniden megtörténik rendben, aminek meg kell történnie. Aztán Kardisné mégegyszar keresztet vetett az imakönyvre és öregmamára, s elindult, hogy hívja a plébános urat a gyóntatás és az utolsó kenet feladása végett. Akikor azonban öregmama Kardisné fölé emelte gyenge, ernyedt állát, kissé fölemelte jöbb kezét. Aztán erőlködve, de mosolyogva megrázta kicsiny, kósza fejét, s odáb'btolta a nagy, csatos imakönyvet. Egyértelműen tiltó mozdulatok voltak ezek, hogy Kardisné ne menjen el a plébános úrért. Nem kell! Nem! Aztán mondta is: - Semmit se tegyetek. Ahogy néztem tiltó mozdulatait, nagyon megörültem. Hiszen öregmama sem hiszi, 308
