Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - Pozsgai Zolgán: Egy öregasszony pokolra száll (elbeszélés)

templom tetejét, mert lelökte valami villám, s egészen beázott. Öreg Haris meg közbeszólt: „A Tézsla-gyerek kést rántott kártyázás köziben a barátjára a kocsmában. Pedig két nappal azelőtt gyónt és áldozott. Nem bántotta a kocsmában senki, csak részeg volt, a itaikmyos!” Egyszer mag áriról volt szó, hogy több búzát kell vetni, mert a háború idején kiürült minden valamire való magtár az országban. És meg kell büntetni Kondor Mátyást, keveset vetet* rozsból is. Akkor öreg Hartis kivette szájából a pipát és azt mondta: „A Gufoacs Marok a mi községi kanászunk. Vagy nem? Én tudom, hogy az. Akikor a gyerekeinek miért nincsen elég kényesük? És ákfcor miért mondjátok, ihogy köszönni sem alkar az elöljáróságnak?” Nóhiányan rászólták, hogy most nem a kanászról kell tárgyalni, más van napirenden, ö meg azt felidlte: ,,A villám se volt a nemzeti bizottsági tárgyalásra szánva. Amelyik a temploim tetejébe vágott.”- Mi dobol odakint? - kérdezte öregmama.- Esik a körte.- És látja a Pál? Hogyha megérett, mindig (leszedtük vele.- Látja - mondtam.- Szedjétek le, adjátok a gyerekeknek - szólt öregmalma.

Legalább harmincán lehettek Marcalszentvendeáen a rokongyerefcek, akiknek a körte legnagyobb részét évente öregpapávál feiporcióztták, úgyhogy egyetlen unoka, rokon és szomszédgyerek se csalatkozzon, s mindig csak ia hullott gyümölcsből ettek ők, kivágva belőle, ami férges vagy rothadt. A leesett, éretlen gyümölcsöt a padláson árpába tették szüretkor, abban megpuhult, megízesedett, s a gyerekeknek az is jó csemege lett.

Öregmama egy ideiig hallgatta az érett körték potyogását, s köziben halványan nevetve nézte a légi esküvői képet, amely a körtefa alatt készült, és kendője csücske mintha valami tanúságtéteke szólított volna miniket.- A disznótúrásnál mentünk a Pállal- - mondta. - Ott nagy, száraz (bokrok voltak. A maszlag ott szárad, azt a disznó se túrja ki. De a Pálnál volt egy nagy bot. Azzal kiütötte mind a maszlagot, hogy belém ne akadjon. És amikor mind kiütötte, azt mondta, hogy a kendődet levetheted, mert süt a nap. A Pál mindig azt szerette, hogyha nem volt a fejemen semmi. Eső volt, mielőtt elindultunk és a -réten át vezető gyalogúton csak egy emlber fért el. Az út melletti fű lucskos volt, abban nem mentünk. A gyalogösvény meg sáros volt. A Pál ment elől az ösvényen. És ő kicsinyeket lépett, hogy tudjak utána lépni. És az nehéz volt neki, hogy kicsinyeket lépett nekem, a háta egésze« beleizzadt.- Ö, az a körte -mind szóttottyan - mondta a húgom.- Pedig -igazán jó, ízes körte - mondta az öreg Kardisné.- Az.- Nem mondta nékem a Pál, amikor elindultunk, hogy hova megyünk, pedig akkor már három esztendeje a felesége voltam, ón meg nem is kérdeztem tőle soha, (hogy hova megyüojk, amikor elindultunk, os-ak azt, -hogy milyen kendőt tegyek -a fejeimre. Merte ő mindig tudta, hogy milyen kendő kell. Azt -hiszem, vásárra mentünk Márcail- apátiba vele. ö jobban emlékszik rá, hogy hova mentünk. Később meg a Hatöles úton mentünk székérrel. Fát hoztunk, hosszú akácokat. A Pál fönt feküdt a székárén, mert előtte, este násznagy volt -az öccse fiának a lakodalmában. Éjjel mindig hanyatt feküdt, de nappal hason. Én hajtottam a teheneket. Egy billegő hídon ráhengeredett egy famönk. Az inge az ölemben volt, mert -erősen sütött a nap. A bőre volt a fa alatt, a nagy farlönk -alatt. De nem ébredt föl. Én -sajnáltam, rátettam a tenyeremet a hátára. De csak úgy, félig, s akkor azt mondta a Pál álmában: „De jószagú -ez a dohány!”- Az -egyik tehénnek a -télen nagyra nőtt a körme. Az -rossz, attól nem tud menni rendesen. És fáj -neki, hogyha llép. Égy nagy fogóval ileosipkedte a töhén körmét a Pál. Én meg ös-szesöpörtem a körmöt. De a kezét megvérezte valami. Lehet, hogy a harapófogó, de az is lehet, hogy a köröm. Ö sem tudta. Akikor lecsíptem a körtefa levelét,

306