Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Pozsgai Zolgán: Egy öregasszony pokolra száll (elbeszélés)
- Ó! Én tulajdonképpen csak a 'húgom férjhezmenése tévén kerültem rokonságba velük, a húgom férjének öreganyja volt, tehát nem vérrotkonság, azért nagyon 'bensőséges, ment ők valamennyiünket unokájukként szerettek, ia lehető legmélységasebben, s az ilyen szeretet a mi családunkban neim maradt viszonzatlan. Húgom fekete gyászkandőben volt. A kötője el vők bomolva ajz álilán. Ö végzett itt most minden munkát, meg otthon, ura és a gyerekei körében is. Miár adlig állt a lábán, amikor beléptem hozzájuk. Húgom félretolta kissé a szomszédasszonyokat, s az 'ágy felé tárta karjait.- Látóid, úgy elbúsulja imagát, hogy föl isem akar kelni! Most mit tegyek, mondd meg, mit tegyek? így teljesen ágynak esik. Vagy csalk az első gyászhét ilyen nehéz szegénynek ? A ikappan hangú Kardisné fogatlanul, pöseén beszélt. Egy ideig nem értettem belőle semmit, nem is nekem mondta, ihattam öregmalmának:- Ó, a jót mag a rosszat nem a ikisbíró dobolja Iká, Róza! ... A dunyha fölül hideg, arra tedd a kezedet! . . . Nem, Róza! Tavaly, mindenszentek este jöttem íhazia a temetőből. Elég .későn, mert soká égett el a gyertya. Annikor a tűzoltókéit éllé érittam, egy tyúk röpült át előttem a túlsó sorra. És kukorékolt a tyúk, pedig annak nelm szokása, csak a kakasnak. Akkor mindjárt tudtam, hogy valami Ibaj lesz. Egy hónap múlva kigyulladt a téesz kazalja, meg a magtára. Azért mondom, bogy a jót meg a rosszat nem a iklsbíró dobolja ki.- Égy kis vizet! - szólt halkan öregmama.- Hozom!- Ó, Pál, amióta elmentél, megláttál-e engem föntről? - sóhajt.- Mit szólt?- Én az esküvői képen látom a Pált, akkor is, , ha nem nlézelk arra. A iszemlköztji falon volt Hatás Pál és öregmalma régi, esküvői 'képe, nagyon kerek arcúak rajt mindketten, nagyon kerek szemlékkel, nem csekély megilletődöttséggel, a fényképezőgép előtti, kissé merev izgalommal. A férfi egy nehéz széken ül, két tenyerét a kát térdére téve. Az asszony viszont áll mellette, az ura vállára téve odaadóan ia kezét, mallóállásával, lérintésiével jelezve az örök engedelmességet urának. Szegény öregmama könnyű feje mélyen belenyomódott a párnába, szeme fényiéit a váladéktól és benne tükröződött a nagyméretű esküvői kép.- Ó, látom a kép>en a Pált! És ő liis lát engem, tudom, hogy ő is lát! A képen van az igazság. Hogy közöttünk él most is a Pál. Az mag a hamisság, hogy most már nem láthat engem soha. Igazat szólok, ugye, Pál? Ahogy néztem a képen öreg Hatás Pált, eszembe juttatta a háború utáni első gyűlést. Nemzeti bizottságot választottunk az utcán, a ifálu pártjaiból és népéből. Amikor végeztünk, válalki elkiáltotta, hogy öreg Haris Pál pedig legyen a bizottság tiszteletbeli karelnöke. És harsogott az utca az éljenzéstől. Haris öregpapa akkor már majdnem hetvenöt esztendős volt. A kővetkező gyűléseken, öregen is úgy ült, mint ezen a képen: két tenyerét a két térdére fektetve, magabiztosan, jóllehet csak nagyon titkán szólalt meg.- Itt a víz, öregmama! Jó friss, de nem túlságosan hideg.- Ó!- Nem víz kell neki, hanem pálinlka - mondta Kardisné.- Víz, víz! A 'gyűléseken csak akkor szólt Haris Pál, hogyha nagy szükségét érezte. Olykor mintha nem is törődött volna vele, hogy mi az előterjesztés, hogy ki mit mond. Mintha nem is hallotta volna, egészen másról (beszélt. De az is lehet, hogy nem másról, csak mi nem értettük egészen őt. Egyszer arról volt szó, hogy meg kellene javíttatni a 305
