Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - TANULMÁNY - Kanyar József: Újabb Berzsenyi-dokumentumok

jbgo. Somogyról c 'kérdés kapcsán - valóban elmondhatta Döbrenced előlegként, hogy „Berzsenyijüket nem fogják dicsőítés nélkül hagyni Somogy tiszteli Karai és Rendel, a kitűnő vármegyéé nem, melyből folyvást hasznos, díszes kifejtekezés iparát (dparkodá- sát) halljuk, tehát a házáé ke sít ö szónak, a(z) észnek a megbecsülését”.

Németh László fogalmazta meg az 1948-as mifclai ünnepségek előestjén, Kaposvárott, Berzsenyi ürügyén címmel mondott emlékezésében, hogy ha be is temették időnként Berzsenyit az irodalmárok közül néhányan, mindig jött az új, aki feltámasztotta. Így Berzsenyi sohasem maradt „ügyvédek” nélkül. Ez lett a sorsa, vízválasztóként, még a halála után is.

Amit a megye a Ikódtő halála után tett, annak: „Tisztelet Berzsenyi hamvain” volt a mottója. Közvetlenül a 'halála után, a távoli atyafisághoz tartozó Döbrantei róván („Berzsenyi leány volt Nemesimiagasiból anyámról nagyanyám”) előbb műveinek a kiadásáról, majd a szabor^bervésés költségeinek az előteremtésén fáradozott a megye. A gyűjtést „kétszeres rokcmérzetbő'l” is magára vállalta, nemcsak a jelentős „honfinak” („Honod első csillaga voltál” . . . „Kétségenkívül a legnagyobb költő”), hanem a „földinek” is, emlékének megörökítéséhez a szigetváriak még a Zrínyi-ünnep alkalmából rendezett „tánczvigalom” tiszta jövedelmét (45ft jóxr) is átengedték. S ha ez a nagyobb iszpbor még most is adósságunk odalent, mindössze két büszt (buste) azonban hirdeti nevét, az egyik a székhely város legszebb patkjában a róla dlnevezett általános iskola épülete előtt, a másik mellszobor pedig az ugyancsak róla elnevezett járási könyvtár épülete előtt: Marcaliban, ahonnét mindig várta postáját, miután életében .„egyetlen egy felderülése volt, ha egy-ikét barátjának levelét hozta a marcali postáról embere”.

Az oszlop, a temetői obeliszk, azonban elkészült a szabadságharc leverése után, s annak leleplezése - i860, június 14-én - a magyar nyelv és az irodalom, a nemzeti kultúra védelmét és ápolását is szolgálva, jelentős és messzéhangzó kulturális és politikai demonstrációvá vált az abszolutizmus törvénytelenségei ellen,(amelyre - mint a koraibeli újság írta - „a nép oly tömegesen, mintha naptárának vörosDetűiből hirdetett ünnepén egyházába, imára menne, felemelkedve annak tudatára, hogy most annak hamvait áldja .meg főtisztelendő Székács útnak érdbevetésne 'érdemes szónoklata, ki a nemzetiségnek egyik leghatalmasabb támaszét: az irodalmat és a nyelvet szolgálta. Az oszlopnak a nikiLai temetőből csak 'egyetlen, de provokatív mondandója az volt: ,,A derék nem jél...”

Az örökség körül gyűjtött őrtüzek egyik lángját a hajdani Régészeti és Történelmi ‘Társulat nyomdokán a századforduló első évtizedében (1904) alakult Berzsenyi Irodalmi és Művészeti Társaság élesztette, amelynek nagy reményekkel induló korszakában nem kisebb személyiségek voltak a pódiumiszeraplők, mlint Ady, Reimitz, Márffy, Medgyessy 'és Rippl-Rónai. A húszas évek második felében újra megelevenedő társaság — másodvirágzásának korszakában - a költő halálának a centenáriumán: 1936-ban vonhatta magára az ország nyilvánosságának a figyelmét a Magyar Rádió hullámhosszán is szétsugárzott irodalmi estje alkalmából. Művelt középiskolai tanárok tevékenykedtek ekkor a társaság soraiban és vezetőségében, akik közül elég csak Riczó Ferencet, He- tyey Józsefet, Merényi Oszkárt és az akkor induló Tákáts Gyulát említenem, s azt az elismerésire méltó kiadói tevékenységet is, amely ekkor jelentette meg - poétái kiadványként - Takáts Gyula, Sipos Gyula, Lakos Eta első verses köteteit.

S végezetül a társaság - harmadik reneszánszaiként - a felszabadulás után állt ország-világ elé az örökség eszmei hordozójaként, hogy végül is a költő születésének 17z. évfordulójára helyreállítsa a rogyadozó lakóházat, ,kikaparja” a feldúlt kripta romhalmaza közül az „elszórt csontokat”, és az akkor még élő unokájának: Berzsenyi Mániának kegydíjat adasson a megyével, és gondjára bízza a lassan múzeummá átalakuló .lakóházat.