Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - Pósfai H. János: Az élet megismételhetetlen

FOS FAI H. JÁNOS

Az élet megismételhetetlen

ötven év olyan ,rövid idő, (hogy nem nagy kumszt megélni. 'Gyorsan elszáll, - egyetlen esztendő - amely ötveaszer újraisméfili magát. Majdnem egy élet! A megritkult hajú, bajuszos, arcán hetykeséget és szomorúságot hordozó férfi ötven éves. Szikár, egyenes tartásé, mint annak a tájnak az embere, amely számára a 'szülőföldet jelenti. Évtizedénél több, hogy személyesen ismerem, egyébként sokkal régebbi az ismeretségünk. Az ötvenes évek elején egy nemzedéknyi tehetsógesi fiatal íróval indult. A rádió bemutatta hangjátékait, fővárosi és vidéki llapok rendszeresen közölték írásait, darabjain színjátszó csoportok nőttek fel, s az új magyar prózairodalom egyik jeles ígéreteként tartották számon.

Tíz évvél ezelőtt - akkor már belekóstolt a főváros és néhány vidéki kisváros életébe - áttelepült az ország másik feléből Szombathelyre, most már úgy tűnik: véglegesen. A közös sors, a megyei szerkesztőségi munka, a taposó-maloim egy útra sodort bennünket.

Ismerem, mégis szorongást érzek, beszélgetni fogunk az ötven évről, s nem tudhatom, miféle titkokba avat, megilletődve várom, hogy ldöntse keserű bugyrát, vagy meleg optimizmusával erősítsen, hogy maga is kitartóbb, edzettebb lehessen. Az életünk nagyrészt négy fái között zajlik ebben a tenyérnyi szerkesztőségi szobában. Szinte mindent tudunk egymásról, a kemény elvárásokat és a megmérettetéseket egyaránt, mégis, talán éppen ettől Ígérkezik izgalmasnak a beszélgetés. Ahogy konkréttá válik a dolog; ahogy megkérdezem tőle, milyen volt ez az ötven év, bagyott-e nyomokat, vannak-e kitörölhetetlen emlékei, a fájdalom vagy az öröm hullámai röpítették gyakrabban élete hajóját. Arra biztatom, mondja el, mivé lesz, mivé lehet az ember a tehetség súlyos ígéretével azon a sajátságos úton, amelyet ő járt meg, s amelyen eljutott a félszázados évfordulóhoz.

Tudom, érzem, 'elutasít; keressek mást, hagyjam őt békén. Ártok néki, ha felszaggatom az évdk keskeny pallóit, amelyeken átvergődte miagát, vagy, ha nem is ártok, de bonyolultabbá teszem a továbbvivő út egyébként se könnyű meredekeit. Hagyjam békén, ne firtassuk a be nem érett éveket, ne kérjem számon tőle mindazt, ami nincs, ami lehetett volna; férfias megfontolással újra és újra nekivág az útnak, csendben dolgozik, ís ha majd (Mikívánkozik belőle mindaz, amit tanulságként érdemes elmondani, jelentkezik.

Mellé ülök, s megmondom, mit akarok. „Bolond vagy” - hallom az első reflexiót. „Láttál te már könyv nélküli írót?” - kérdez vissza. Majd a dermedt csönddé vált másfél perc után: „Egyébként lehetne könyvem. Lelhetnének köteteim. Nagy sorsfordulók első számú tanúja voltam, érzem, tudom, bennem van, hordozom a nagy hiányt. De valahogy mindig úgy alakult az életem, (hogy csak ót-tíz flekkes novellákra tellett az időmből. A nagyobb lélegzetű munkára mindig csak készültem, most is készülök. De egyszer meg kell írnom azt a regényt!”

204