Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - Pósfai H. János: Az élet megismételhetetlen

A kesernyés fintort elnyelte közben az arcára ült mosoly. A szeme furcsán kezdett égni, szűk nyíláson át kifelé nézett az ablakon, az egymásra meredő háztetőkre, tűzfalakra, a mértani pontossággal szőtt óriás pókhálóiban akadt vadgesztenyefa lombjaira s azt mondta: „Hát nem ’bánom, beszélgessünk. Ha akarod, írd, amit mondóik. De te vállalsz érte mindéin (felelősséget. Ha feleslegesen pocsékoltad cl a drága időt, magadat okold érte.”

Az ablakot paskalnii kezdi a nyári zápor, amikor leírom az első sorokat:- A nevem: Dávid József, 1921. április 23-án születtem Bodrogkenesztúron. Apám bányász vollt, én négy éves, amikor felrobbantotta magát. Száz darab Ikapszni robbant a kezében, cafatokká tépte testét, az arca a felismerhetetlenslógig széfcromcsolódott. En csak a fehér gézre emlékszem, amivel tele volt a fekete koporsó. A baleset az ő hibájából történt - állapította meg a bánya, s a tulajdonos semmilyen kártérítést nem vállalt. Anyámra négyen maradtunk, postás tarisznyát akasztott a nyakába, úgy tartott bennünket.- Beszelj valamit a gyerekkorodról.- Volt egy kis házunk, szemben a kovácsműhtíMyel. A kerítéshez szorítottam arcomat, úgy néztem, miiként szögezik a tüzes vasat a lovak patájára, micsoda boszorkányos, sággal húzzák a ráfot a kerekekre. Láng, füst, szikráik, hangok. Boldizsár, a szőrös meliíí mester egyszer földobott egy frissiben elkészült szekérre, amit bejáratni vitt. Átvágtunk a réteken, vágtattak a lovaik, robogott az új szekér, mint a tüzes istennyila.. Belehajtottunk a Tiszába, áztatni a kerekeket. Oitt, .akkor fedeztem fel először a munka gyönyörűségét. Az öreg mester arcán., a szeme tükrében, az előbújit mosoly játékában, ahogy mustrálgatta, nézegette a kész portékát, a munka konkrét eredményét. Én akikor elhatároztam, ha nagy leszek, kovács leszek, m’ert ennél szdbb mesterség nincs ezen a földön.

205