Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - SZEMLE - Dénes Zsófia: Köszönet Sütő Andrásnak
5Már annak -idején (beállt egy korszák, .nem évek, egy korszak a kisfiú életében, amikor mqgvívta harcát a isánkánmyál. Megértette, vagy talán csak érezte, arról vah sfAó, ihogy annak a kis faluközösségnek százötven magyarja elveszMie vagy sem az anyanyelvét. Siitőék mindenkor (békés barátságban éltek román szomszédaikkal. Mindig is beszéltek és -daloltak románul is. Ami pedig az „ideológiát” illeti, ők ott álltak és állnak, ahol jobbágytivadéfcofchoz illik. A .szegénység, a népi igazságszolgáltatás pártján. András fiúnál éppen csak a nyelviről volt szó. Csodálatos, ami éhben a fiúban meg- mozjd/ult. Ö érlezltte - hiszem tudni még nőm tudhatta - mi az amy-anydliv. Minden ember saját anyanyelve. Az, amelyikben otthon van, az, amelyikbe lenyúl a gyökereivel. Az, amelyik fegyvert és formát ad kifejező erejének, focimét, amely oly fontos mindenkinek, áki nyelven át akar érvényesülni. (Valamikor cégen, Párizsiban íszemlben ültöm Georg Brandes-szel, a nagy dán irodalomtudóssal és művésszel. Hadd mondjam: művésszel, mert az is volt. ö adta nekem örök emlékül ezt az igazságot: „Nincs örök művészet tökéletes formaalkotás nélkül. A lényeg és a forma együtt viszi át a művészetet a századakon.’') Sütő, a kisfiú, akiből író lett, sőt nagy író, ezt ösztönösen tudta. Nos, Sütő Andrásnak éppen a nyelvért vívott harcában tapintok rá arra -az -emberre, akit egészen sorom kívül -nagyra -kell becsülnöm. Nem vallóik erről, miért elszorul a toilk-om. Az a helyes, Iha őt idézem, ha csak -szaggatott töredékekben i-s, hadd szolgáljo-n tanításul, az eltorzult nyelvű faluban a fcisparaszt fia hogyan szerezte meg - még a kollégiumom innen - az ő aranyosi! 1-ogású anya-nyelvét. 6. Olyan közösség volt az, melynek Balassija, Csokonaija, Arany Jánosa, nyelvújítója és nyelvcsősz'■ a. mindenkori tisztelet es úr volt, régi fegyvertársaival: Kár öli Gáspárral és Luther Mártonnal, kinek zsoltárklapanciáit fújtuk minden vasárnapon a templomban. A kihalást így elkerültük. De hogy hétköznapon gereblyével fésülködik - azt egyre érezte a nyughatatlan fiú. „Mivel sáfárkodtam volna? . . . közeli és távoli rokonoknál új szavakat eprésztem. Degenyes, fazekas vándor székelyek szekere körül ólálkodva egy-egy friss jelzőt, igét, ikerszót dugdostam a nyelvem alá s rohantam szívdobogva, mintha kancsót loptam volna: iafial iafial Anyáim nevetett: pap lesz belőlem. Kérkedtem valósággal, mi mindennek tudom az elfelejtett - vagy soha meg nem tanult? - nevét. Vitorláim csakhamar összhuttyantak. A magyar irodalomba tévedve föl kelleti figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőbe, hanem bokorba születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden . . . csupa maradvány, foltnak való, szalag- vég, elhullajtotl kacat. Téli estéken Arany Toldija tartott ébren, azzal a döbbenettel, mint mikor a szilvafáról a hátamra esve, szavamat vesztettem. Nem ismerjük a nyelvünket! - Kezdett sajogni bennem a felismerés, végét vetvén az iskolai dolgozatírás boldogságának.. Újra, meg újra visszatértem a Toldihoz. Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat és Bence hűségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Miklóséival összemértem, azzal kötött le tizedszer is, ami a kielégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzetemet enyhítette: beszélni tanított. . . Az uradalmi gyümölcsösbe szabadulva kapott így el a vad mohóság, a tatárkodás fosztogató ösztöne: leszaggatni, ing alá rejteni, kabátujjba, nadrágszárba dugdosni, ágastól 185
