Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 2. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Z. Szabó László: Vasarely-kiállítás a győri Műcsarnokban

folyamatába kényszeríti: megnyitja, kitárja számára az ismeretlen világok kapuját, a végtelenség érzésével kapcsolja őt a saját viliágán kívüli dolgokhoz, a még nem ismerthez, de megismerhetőkhöz. Valójában az újrateremtés boldogító érzését váltja ki a szemlélőből, és a látvány érőimén túl az intellektuális öröm részesévé is teszi őt.

És ez a átok egyik lényege - ez művészetének nagy sikere is. Az elbeszélő művészet pillanatig tartó élménye korunk rohanó iramában gyorsan tovaröppen; neim tud olyan mély, tartós hatást gyakorolni, amelyik tovább munkálna az emberben. Viszont Vasarely éppen az otp art látvány-látomás asszociációs folyamatot kiváltó alkotásaival nem hagyja nyugodni az élvezőt. Mindig többet, mindig mélyebbet követel a nézőtől, a játékos felületek villódzásain túl belső tartalmak utánli kutatásra is kényszeríti, és addig nem engedi megnyugodni, amíg valamilyen, számára biztos pontig nem jutott el. A szépség legegyszerűbb formáin túl így válik ez a művészet a keresés és a megnyugvás művészetévé úgy, hogy egyúttal korunk folyton folyvást változó világának dinamizmusát is magában hordozza. Így jut él világunk összetettségének a megértéséhez és megérzéséhez, ..melyet egyesek matematikai quantuimokban, mások plasztikjai ekvivalenciákban fejeznek ki”.

Megsejted azt is - éppen ennek a világunkra jellemző forntarendnek a kialakításával -, hogy az lellmú'lt korok művészete egyre infcáhb képtelen a létezés összetettségét kifejezni, hogy a természettudományok uralma következtében új jelek, jelképrendszerek napjainkra jellemző új hierarchiáját kell megteremteni, s a gép korszakában az alapvető konstrukciós kifejezések, a geometrikus formák a legkézenfekvőbbek.

A műveikből adódóan a fent mondották azt látszanak bizonyítani, mintha Vasarely teljesen szakított volna a múlttal, imég a salját múltjával is. Valójában azonban ez még az ő számára is lehetetlen. A magyar valóságból való korai kiszakadása bármennyire is eltávolította őt ifjúkori környezetétől, a 30-as, 40-es években ért hatások bármennyire is más irányba taszították, éppen utolsó alkotói korszakának művei a bizonyítékok, hogy a múlt emlékei - ha másképpen nem, színvilágukban, azoknak játszadozó harmonikus kifejezésiében - egyre gyakrabban kísérlik meg. Nemcsak az öröm kifejezésére alkalmasak vörösei, feketéi, zöldjei és sárgái, aranyai és kékjei. Bennük rejtve felvillan a magyar folklór vérébe lis beivódott valósága. így kötődik - nagyon sejtelmesen és bujkálva - világa, művészete iá magyar művészethez. Ám az ifjúkorából magával vitt szinláfomásokat át is lényegid, és a sajátosan magyarost egy univerzális folklórrá is változtatja, szinte a nemzetieken túl az egész emberiség kifejezési eszközeinek hordozójává avatja.

Lehetséges, hogy ebben az a itömegkulturáiis programja jut kifejezésre, amelyik egyúttal álma és hite is, (és amit így fogalmiazott meg látványos mondatokban: „A művészetben nincs úr és szolga. A művészet - az ún. ,,képzőiművészet” és iaz un. „alkalmazott művészet” egyaránt. . . fittyet hány minden rangsorolásnak.”

A győri kiállítás - de ia Kisfaludy SzínháZhan látott, teret, mozgást, látványt egyszerre szolgáló temek díszlete is - ezt igyekezett bizonyítani meggyőző erővel, £ beérkezett világhírű művész biztonságával. Köszönet érte a mesternek és a Magyar Iparművészeti Főiskolának, amiért az anyagot bemutatásra átengedte.

178