Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - Cz. Jónás Erzsébet: Ági háborúja (regényrészlet)
hogy , Jaj de magas, jaj de (magas ez a vendégfogadó”. - Aztán elbúcsúztunk. Futottam, mert már késő vdlt. Délután három órára értem haza. Anyukám nagyon nyugtalankodott. November 30. Megígértem, hogy szerzek ásót, pokrócot, ennivalót. De ez mám is olyan könnyű. Ásó van a kamrában, nem is egy. De hogy viszem ki, megemeltem, bizony elég nehéz. Nem szabad senkinek sem meglátni, mert 'miit mondanak, minek télen ásó, mit csinálok vele. Találtam agy ásófejiet, betettem az iskolai táskámba. Nyelet Imajjd később viszek, de talán az erdőben is szerezhetnek hozzá egy vékonyabb fiát. De pokrócot hol veszek? Emlékeztem, hogy Mihály apáéknál 'az istállóban van egy 'prices, azon láttam pokrócot. Esti fedéskor máskor is ibeszoktam menni, tegnap este is bementem, hátba el tudom észrevétlenül hozni. Igaz, hogy ez lopás, de ezt ímeghoGsájidja a jó Isten, hiszen egy szegény üldözött, beteg fiún segítők. Sajnos nem sikerült elhozni, egy perore sem maradtam egyedül az istállóban. Honnan vegyek pokrócot? Egész élj j el nem aludtam, törtem a fejemet. Nekünk nincs. Ami van, az apukámnál van fenn a padláson. Van egy térítőnk a sezdonon, elhatároztam, hogy azt viszem dl, az elég meleg. Később elálud- tam, de akkor is folyton a négy szegény ember járt az eszemben. Róluk álmodtam, hajnalban felébredtem, még sötét volt, mindenki aludt, ón meg kimentem a konyhába megnézni, milyen ennivalót vihetek. Volt egy 'szakajtóban krumpli, anyukám cserélte más élelemmel együtt egy damaszt dunytbalbuzatért. Egy szatyorba beletettem a felét, egy doboz gyufát is eltettem, pedig ez nagy kincs, de tudnak tüzet rakni és a parázson megsütni a krumplit. Leszeltem egy darab isonkaszalannát, kenyeret is jó nagy darabot. Miközben rakosgattam, a vasalóra esett a tekintetem. Abban a pillanatban 'eszembe jutott a vasalópokróc, azt viszem el. Már szedtem is elő. Igen csendben tebtem-vettem, hagy senki se ébredjen fel. Öaszegöngyöltem a pokrócot, spárgával átkötöttem, és a tele szatyorral meg az iskolatáskámmal együtt kivittem a szalmahazalhoz és ráhúztam a szalmát. Csend volt, csak Gaálék kutyája ugatott egyet-kettőt. Fáztam nagyon, mert mezMábra húztam fel a papucsot és hálóingre a kabátomat. Mikor visszamentem a szobába, anyukám felébredt és kérdezte, ihol voltam? Mondtam, (hogy a konyhában vizet ittam, mert szomjas voltaim. Visszafeküdtem a helyemre Gabika mellé és olyan jólesett a meleg ágy, hogy egyből elaludtam. Világos volt, miikor anyukám ébresztgetett bennünket: „Fel, fel, kislányaim, elkéstek az iskolából”. Kiugrottam és eszembe jutottak az erdőben váró barátaim. Tegnap, vasárnap elfelejtettem, hogy ma iskolába kell mennünk. Én nem megyek, az biztos. El kell vinnem az éjijei dlrejtett dolgokat az 'erdőbe. De hogyan viszem el egyedül, hogy észre ne vegyiek, nem tudom. Senkinek nem mondhatom meg, hogy kinek és mit. viszek. Gabikára, 'nővéremre níéztam, csak ő tud segíteni. Reggeli közben ketten maradtunk a konyhában. Anyukám tüzelőért ment ki, az ikrek még ágyban voltak a szobában. - Gabikám nagyon kiérlek, segíts nekem! Ne kérdezz semmit, csak tedd, amire kérlek! - De mit segítsek? - csodálkozott Gabi. - Arra felelj, megteszed-e? Nagyon fontos, életbevágó. Tedd meg. - Gabi nem tudott válaszolni, mert már jött anyukám. Ujjamat a számira tettem figyelmeztetésül, hogy ne szóljon, ne kérdezzen semmit. Megreggeliztünk és elindultunk hazulról. Anyukám az ikrekkel foglalkozott, így nem vette észre, hogy 'nincs nálam az iskolai táskám. A házat megkerülve a szakniakazaJboz mentünk. Senki neim látott, távolabb Palkó Naca etette a disznókat, de nem figyelt ránk. Előszedtem a szalma alá rejtett holmikat, az élelemmel tele szatyrot Gabika kezébe nyomtam, az iskolatáskámat a hátamra vettem, a pokrócot a kezembe és hátul, a temetőn keresztül, a hazákat megkerülve mentünk le az országútira. Gabika (két éwdl idősebb, (mint (én, de erősebb. A szatyor nehéz volt, így egy kicsit lassabban tudott 'jönni. Köziben egyre (kérdezte: „De hová megyünk Ágifaám,
