Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - Galambosi László: Gyász (vers)
GALAMBO SI LÁSZLÓ Hányszor álltam a magyarhertelenái temetőben Gergely tanító úr sírja előtt. A fenyőfa alatt szomorkodó vaskerítés rozsdásan ölelte Krisztus mobába-merevedett lábát. Díszei, nagy nyúl fülek, hallgatták a sírtól sírig járók olvasó-csörgését, a fekete szoknyák bogárat-rebbentö suhogását. Szegény Gergely úr, felesége és gyermekei nélkül osztotta szét ruháját a sunyin-támadó férgek közt. Száz év óta figyelte szomszédai koporsóroppanását, a közelébe temetett babák szivárvány-csontjának pattogását, a cserebogarak tavaszi fényretörésél, a fülemülék rozmaringsül ü tollának ~izegését. Míg koponyáján süvített a túlvilági szél, gyönyörködött a harangok körmenetre-parancsoló zúgásában. Haragos volt az Úr. Házában tűz futkosott. Golyó vijjogott versenyt a penészes-tüdejű orgonával. Nappal vasszekeréről káromkodott és gyilkolt, éjjel szántóföldek csutalángjánál melegedett a háború. A katonák öltek és temettek. Az asszonyok sírtak. A férfiak mélyebbre ásták a lövészárkot, hogy sír is lehessen. A gyermekek bekötötték a sebesült madarakat, hogy a föltámadás ünnepén keringhessenek a zászlók fölött. Gyermekkor, forgó gyöngyház-eresz, de messze röptettél apám temetésre- járásaitól. Hogy énekelt mesterdalnokokkal- vetélkedő hangján, sírkő-mellű kántor. Fekete könyve, bronz-nehéz koporsó-dísz, sohasem remegett kezében, csak szívében rázkódtak hangtalanul a gyász fehér ágai. 127 Gyász
