Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - Kósa Csaba: Vár az udvar sarkában (elbeszélés)

Az öreg elkerüli a kérdést, az öngyújtójáért küüid, keressem meg, ott kever tán a gyógyszerük között; tüzet adok, fújja a büdös füstöt - csak Kossuthot vesz a szájába - és dörmög:- Azt a Hideg Jóskáját, remeg a kezed!- Nem az remeg. Hanem Nagypapa szájában a cigaretta . . .

S próbálkozom újra:- És mit mondott a méhes ember?- Hát. .. semmit sem mondott. . .- Hány mehet hozott?- Húszat. Általában húszat hoz.- Mindet rátette Nagypapára?- Tizet a kezemre, tizet a lábamra.- Nagyon fájt?- Eh . . . méhosípés.- És milyen ez a méhes ember?- Nagy, magas ember. Hosszú karú. A háborúban lövést kapott, kicsit húzza a lábát. Azért is választotta ezt a mesterséget. Fadobozban hordja a méhait, csipesszel emeli ki őket, amikor rárakja az emberre. Hetente jön, de van úgy, hogy négynapon- kánt. Azt mondja: nem árt, ha megtoldjufk, amit az orvos rendel. Meg kell adni, Pál úr érti a dolgát, sokat javított rajtam . . . Eleinte féltem a szúrásoktól, de rájöttem, hogy a pörgetésre kell gondolni közben. így aztán a falura gondolok, a pörgetésre, amikor aranyosan csurran a kádba a méz, a méhek dühös döngéssel repkednék a pergető fedett, s a mézillat beszivárog az utcai szobába . . . Hát iméhcsípés, mondom, ki lehet azt bírni! A kezem sem dagad fel úgy, a végén még igaza lesz az orvosnak, pedig alig hittem neki . . . Nem figyelsz?- Dehogynem - felelem. - Csak a tűzfalat néztem.- Nézheted - mondja Nagypapa. - Most lovak mennek rajta. Hordják a bükkönyt, vagy miket is beszélek: a szénát, teli vannak a szekerek. Ott a fapalló alatt, a kéménytől jobbra . . . Pál úr azt állítja, hogy nem, nincsenek ott lovak. Szerinte emberek mászkálnak arra, keszegek, púposaik, sánták, mintha a háborúból jönnének hazafelé, de lovaik nincsenek. Nékem elhiheti, mondtam Pál úrnak, hiszen a napokiban még Hideg Jóska is felült a szekerekre, fel a széna tetejére, úgy szereti az illatát. Gsaik azért nem ül már a szekereikre, mert legénykedilk az idő és súbáhan mégsem alkar a szénára heverni. Anélkül meg fázna ilyenkor őszidőben . . . Bevonult a várba és pillén. „Aha . .. Szóval bevonult - hitetlenkedett Pál úr és miivel takarózik?” „Hideg Jóskának nem kell takaró, magára húzza a báránylbéléses subát és alszik.” „Ki sam mozdul?” „Ha csak nincs rá égető szüksége.” Pál úr legyintett erre: „Éhenlhal az.” Csak bámult, amikor megmondtam neki, hogy Hideg Jóska diót eszik. Hűvösvölgyben szedi ősz elején, behordja a várba, aztán csak összeroppantja, mintha sztaniőLpapír lenne, s alszik a subája alatt, a jó melegben . . . Hanem azt láttad volna, hogy megrökönyödött, amikor értesült róla: szállóvendégem lesz télire. Találgatta, ki a csoda lehet; majd beesett az ágy alá Hideg Jósika nevére.

Ilyenkor már iszik is néhány kortyot, az arca pirosodni kezd, a szeme tüzesedik, a kakastaréja meg úgy ágaskodik, csaknem átdöfi a mennyezetet. Persze, eszébe jut a házmester, Misik úr, akinek szólt, hogy be kellene .tömni a várkaput szalmával, átviszi a szél, az idő meg legénykedilk. . . Misik úr csalk morgott: honnan szerezzen ő szalmát, talán kimenjen a piacra, ott kaparja össze? Bárhogy is legyen, arösködött Nagypapa, a várkaput be kell tömni télire, a felvonóhíd rég elromlott, bejár a szél a bástyák alatt, ha más nincs, újságpapírral kell útját állni. Misik úr viszont hajthatat4