Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - SZEMLE - Dávid József: Szabó Pál

Az utolsó hozzám írt (leveléből mégis idéznem kell. Nem azért, hagy szerény személyem iránti atyai jóságát fitogtassam, hanem, hogy ennek az írásnak az elején felvillantott - megérzett - szomorúságát bizonyítsam.

Halála előtt egy évvel már Ikereste, kinézte helyét a ibiharugrai temetőben. Erről - vagy ennék a (hangulatából - szívszorítóan szép, szomorú kis tárcát írt az Élet és Irodalom című hetilapban. Azonnal tollat fogtam és „keményen megfenyegettem, rákiáltottam”: állj meg Pali bácsi! Állj mag te aranyos, vén tekergő. Ne akarj már meghalni, hiszen a napod még magasan süt az égen!

Ö tudta, hogy most az egyszer Ihazudozok, de jólesett neki a szívből jövő, féltő kiáltás, mert ahogy kitörölte szeméből a könnyeket, máris írta: ,, Milyen jó sírni, akkor, amikor nem a fájdalom, vagy a szomorúság, hanem a Jóság árad által az ember szívében . .

Forgatom, íbetűzgetam keze írását, de belőlem most a fájdalom, a szomorúság facsar újra könnyeket, s az ő szavaival kiáltom: ,, .. .közben annyi minden fclbolydul a lélékben! Hogyha ezt én mind, mind az őszi szélbe szórhatnám!” - persze ő a Jóságtól indíttatva kiáltotta: ,,Hogy íme vigyed, zúgasd által az emberek, népek, magyarok és másmilyen nemzetek lelkén, hogy ész>'etérne, végre észre! És embernek lenni és a Jóság mindennél nagyobb jelét tűzni fel szíve iránt a kabátjára. Eszme, elv, értelem, műveltség érje el végre az embert, hogy necsak puszta, egyre fakóbb jelszó maradjon, hogy mindent az emberért, hanem valóban az ember legyen az alkotó munka és az összes létezés értelme, értéke, célja, közepe!”

Neki volt célja. Ezért küzdött minden ember boldogságáért, értelme első nyiladozásától, utolsó leheletéig.

Nagyon fáj az elmúlása. S nekem személy szerint kétszeresen is kimondhatatlanul fáj, hogy most nem találom a hozzá illő, méltó szavakat. Melyik kötetét, szívéből lelkedzett irodalmi gyöngyszemét vegyem elő, hogy vigasztalódjam, hogy necsak erezzem, hanem a haláláig féltve szeretett népével, népemmel együtt tudjam: mindent itthagyott miránk, ami volt, ami örökké megmarad a magyar irodalomban.

95