Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: A hasznos türelmetlenség költői

olvasása és az ebéd elfogyasztása között van; Szigeti ígér s éhesen hagy, Béres kielégít.)

Rózsa egyik nyilatkozatában azt írta: „Olyasvalamit szeretnék verseimmel megoldani, ami nem elsősorban a költészet feladata.” Ez a kívánság kifejezi a türelmetlenség jelentését, amely túlutal az irodalom immanenciáján. „Az esztétikai szükségleteknek sajátos társadalmi tartalmuk van: kifejezik az emberi szervezet, szellem, test teljességre való vágyát” (Marcuse). A művészet lényegéhez tartozik, hogy miközben tükrözi az adott valóságot, egyben túlhaladni is akarja a meglevőt. Rózsa eddigi verseiben inkább az igényt és a készülődést látjuk, s kevesebb a kész eredmény. Alapállását a van és a lehetne ellentéte határozza meg: „Nem lehetek, aki lennék.” A vágy tiltakozik az adottság csonkító sematizmusa ellen, s ezzel megnöveszti az embert, mert magasabb szemhatárú égbolt alá állítja. Mit lát a költő, ha körülnéz a „világvárosi őszben”? „Az ember él csak s egyre védtelenebb”, „szűk világ ez még ahhoz is / hogy börtönöm lehetne.” De ebből a tapasztalatból nem valamiféle handabandázó lázadás szükségességét szűri ki. A távolságtartás és az irónia megvédi a divat és a szólamok csábításaitól. A gyengébb versekben (Európa elrablása, Iszapbölcső, Mi újság) túlságosan direkt, prózaian pőre a mondandó, de a sikerültebbekből (Világvárosi ősz, Legenda, Caracella Caesar, Párhuzamok) önálló költői arcéi tükröződik.

Béresre nem érvényes ironikus célzása önmagára és nemzedékére: de már nem „kuporog” a nagyok árnyékában. Természetes versbeszéde, találó, megragadó ötletei révén a kis dolgokból, az élet mindennapi tényétből szifcráztat ki igazi lírát, nagy szavak nélkül, felelős közéleti költészetet. Ami Szigetinél petárda-durranás, nála valódi robbanás. A „Nosza!” telibe találja az akaratok költő-ambíciók divatját. Másutt az ifjúság önteltségéről ad gunyorosan hű képet (Elindulni, valamerre!). A kötet címadó verse arról

beszél, hogyan csonkul bele a „békeidőben béfcétlenkedő”, a többre vágyó ember a korlátozott lehetőség, a fantáziátlan jövő Prokruszfcósz-ágyába. Pontosan érzékeli azt a jelenséget, melyet a legegyszerűbben kispolgáriságnak szokás nevezni. Ennek a szellemiségnek a legfontosabb jellemzője, hogy amikor az emiberndk van már mit vesztenie, akkor megijed a forradalom továbbvitelétől, s hirtelen „elég a népuralom”. Fiatal költőink közül sokan küszködnek a konszolidáció forradalmi feladatainak, lehetőségeinek gondjával. (Az „Érthetetlen varsáké” ezt a kérdést a másik oldalról közelíti meg: azok felől, akik a költőt mindenáron alávetnék egy önkényesen értelmezett lojalitás-fikoiónak.) Lehetetlen nem idézni itt a „Bonfini” c. verset, melyben tömören összefoglalja a forradalom után felnövő nemzedék szituációját; Ladányi ebben az összefüggésben nosztalgikusan, naivan idealizálja a Ghe Guevara-i voluntarista-heroikus magatartást, Béres fanyarságát őszintébbnek és hitelesebbnek véljük:

„Én tulajdonképpen harcosnak születtem de mire elvégeztem a kötelező tanfolyamokat t?iár nem volt felvétel a Fekete Seregbe.”

Nagy ígéretet jelent Béres ironikus valóságértékelése, őszinte, i'llúziótlan látása, türelmetlen szenvedélye.

Mezey, mint Rózsa, a „kilenoék” csoport tagja. Költészetének legszebb darabjai a rövid, megnyerőén tiszta líráiságú, dalszerű versek (Fohász utoljára, Fordított Kőműves Kelemen, Esőkergető). Lírájának másik vonulata a rossz közérzetről tanúskodó, nagyobb gondolati igényű, de művészileg kiórleletlenebb költeményeik. (E nemben is egy rövid vers a legjobb: a Legyek.) A költő ezékben panaszkodik a „szűkreszabott” világ ellen, mert „elveszi a mámorhoz való jogot is”, és cserébe csak azt adja, hogy „itt senkii sincs becsapva egészen”. „Miféle világ ez?” - kérdezi szorongva. ,,Ér92