Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Z. Szabó László: Razglednicák két hangra
tájra”, a már ,.börtönné váló kisvilágból” kitör egy két személyre tágult makrovilágba. És hogy az őt körülvevő zárt tér sokdimenzióssá bővüljön, szükségessé válik a múlt lassú, gyötrelmeket kiváltó megidézése. A költő a „féltékenyen vallatlak, szeretsz-e” kérdést szagai a hitves óloimi alakjának, s mifeözlben vallatja, mindig visszazuhan a valóság világába, a „három vad határ” elválasztó kínja, a „(bombázó rajok”, a „zuhanni vágyó bombák” közé. Mégis: ez a látszatra bezárt világ olyan elemet erősít a versben, iami eddigi költeményeiben ritkán vagy alig felbukkanó vonásként jelentkezett: az életbe vetett hitét, az élet akarását. A valóság és iaz álam ellentéte nem pusztán az őt körülvevő kínok világát és a tőle távolélő kedves hiányát jelzi, hanem egyúttal a halál és az élet szimbólumává válik. A „háborúiba ájult Szerbia”, az ősz az elkerülhetetlen pusztulás egyre szorongatóibb bilincseiként zárulnak köréje. Ebből kitörni, a hitveshez eljutni: ez jelentené az életet. Ezt a hitét hirdeti a vers vége, „a kétszer kettő józansága”, annak megmásíthatatlan törvénye. A versiben mindez lefojtott drámaként zajlik. A költemény a hitvesnek szóló vallomás. De benne foglaltatik minden, amit Radnóti egy antiviíágból küld üzenetként. Benne az összes tudat- és [magatartássíkok fellelhetők; ezek szintézise a vers. A konkrét tárgyiasság - a háború, az ősz, az emberi elesettség — megtűri maga mellett a legelvontabb fogalmiságot, a csodák várását, a múlt emlékeibe való elme- rülést, a kínoktól, a valóságos emberi gyötrelmektől való egyedüli, pillanatokig tartó menekülés lehetőségét. Végigremeg a versen a lét-nemlét ellentét párja, a „fogoly vagyok”, az „ellenükre élék” rémülete, ami minden pillanatának valósága. A mikro- és tnakrokozmosz: a bori tábor iszűk világa és az álmok, a lélek útjait, végtelen világát bejáró emberi fantázia, a jelent, múltat, jövőt egyszerre élő ember szárnyalásai és zuhanásai; a meditáció mozdulatlansága és a vágy dinamikus volta. Egyszóval mindaz, ami komplexszé változtathat egy alkotást. Mindezt fokozza a színék hangsúlyozása: a valóságos idő, a vers születésének pillanata semleges, szürke, őszi tájával, élborult egével, szürke bombázó rajaival; a múltat idéző emléktáj a már emlékké nemesedett Fannival, fénylő kék egével az élő szem csodáját varázsolja köré; míg a jövő a „zuhanó lángok” pirosaival, a fák kérgének iméleg barnáival villan elébe. Bármennyire is „rákényszerített” ez a fogság, végigjárja a „szögesdróttal beszegett, vad” világ ellenére múltját, jelenét, de jövőjét is, amelyikben — ha messze szakadt is a világtól, embertársaitól, Fannitól - mégis hiisz, az értelem szigorú törvényeire hivatkozik, a legegyszerűbbekre, a mindenki által ismertre, és hirdeti a boldogság világának biztos eljövetelét: az értelmes rendet. Ezért hivatkozik a logika törvényeire, az egyszeregy igazságára, amelyik József Attila szerint „játszani is engedi majd okos fiait.” A vers intenzitását éppen ezek a különböző síkok teremtik meg. A vizuális sík a maga őszi képével, háborús döbbenetéivel; az .érzelmi sík a kikényszerített vallomásával; a fogalmi sík a boldogság elvont világának megformálásával, elhatározott küzdő szándékával. Ezek együttesen jelentkezve egy pillanatra sem nyugszanak meg, at-át- villannak egymásba, megteremtik a mozgás és mozdulatlanság, a lét és nemlét, az idő és időtlenség élményének gazdag vibrálását. A kortárs művészek közül Amos Imre sorsa azonos Radnótiéval. A költeménnyel egyidőben keletkezett Ámos-rajzok - annak ellenére, hogy egy vázlatkönyv alkotásai nem mérhetők a kész művek igényével - jelzik a hasonló sors kiváltotta gondolat és érzés megfogalmazását, azt a sóikat idézett tételt, mely szerint a „kor egymástól függetlenül fejlesztett ki bennük hasonló világképet”. A Szolnoki Vázlatkönyv egyik darábja, az 1944. IX. keltezésű, a festőt ábrázolja, amint „a természettel egybeolvadva idillikus nyugalomban tekint a fölé (boruló égre”. A grafikán látható mozdulatlan táj, a magány, az „üvöltő csönd” a Levél a hitvesihez 77
