Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - SZEMLE - Z. Szabó László: Káldi János: Világító kapanyél
található mostani verseiben is az a klasz- szífcus örökség, hagyomány, ami ott lüktet, ott munkál mindegyik dunántúli költő versiéiben - alkar Berzsenyire gondolunk, akár Illyés lírájának nyelvi, ritmikai szövegét vizsgáljuk —, de a gondok, vívódások már 'nem 'ragadnak meg a szűk táj emberének gondjánál, vívódásainál. Timber vagyok: mindazt, ami történt s történik, halálomig hordozom- hirdeti határozottan, mintegy ezzel is hangsúlyozva az egyetemes emberi szándékot. Ez ,a büszke kijelentés határozza meg mostani kötetének egész strukturális voltát. ,,A világért égő szerelem” nem pusztán olyasfajta lobogás lírájában, aimidlyik el tudná altatni az elmlberi-társadalmi bajok kínjait. Sőt, egyre szenvedélyesebb ■hangon, egyre harsányabban hirdeti a létezés összes összetevőit, azok ellentétekben viliódzó jelenségeit: az emelkedések mellett a nagy emberi hullások iszonyatos, vagy a hétköznapok erkölcsét romboló kis emberi ibűnök-lhibák gyákorisá- gát. Ám ha e versékihen csak egyszerű beszámolókra törekedne, nem vallhat- mánlk őit napjaink értő-érző lírikusának. Számára a létezés mindenegyes megnyilvánulása a régi példabeszédek erejével hat. Morális szenvedély és megtörhetetlen tót fűti; eZt igazolják mostani kötetének versei. Válasz című versében ezt így fogalmazza: Asom a mélyből a mindennapi jót és igazat. Az életemnek értelmet ez ad. A lényegre uszítok. A tennivalóra, ami felleges-komoran derengve elnyúlik a végtelenbe. A megműveletlen hegyoldalra, a megműveletlen értelemre. Régi énjét csak azok a versek őrzik, amelyek a szűk családi körbe tartozó ősök emlékét idézik vagy a példaképekét (Csokonai sírjánál, Füred, Tagore sétány, Körösi Csorna monológja, Kodály Zoltán). Ám ezék is egyre inkább a (közösségnek szóló figyelmeztető szó erejével hatnak, bennük a morális gond, az emberi teendő megjelölése kapja a nagyobb hangsúlyt. Nem hiányzik ebből az új kötetből — igaz csak néhány — tájat idéző vers sdm. De ezék a költemények messze távolodták az előző kötet elégikus darabjaitól. Helyette belső csillogást nyertek, olyan nyugalmat és derűt, amiből ismét csak az élet rendíthetetlen hite villan az olvasó felé. Ügy tűnik, Káldi a múlt állandó idézése helyett meglelte azt a különös harmóniát, ami minden hullás után is újra talpra állítja az embert, újra szárnyalásra készteti, amelyik üzenetekét közvetít a költőnek és olvasónak egyaránt: akár nagy tetteikről van szó, akár hétköznapi cselekedetekről. A harmániatererntés szándéka, az a belső lobogás, amelyik nemes érteiem- iben vett eksztázisban tartja a költőt, természetesen teremiti meg nyelvi, fortnai világát. A kor divatos, néha szecessziósnak tűnő komplikált mondatszerikezetei iis mintha egyszerűsödtek volna. Ha külső vonásaikban nem, belső struktúrájukban feltétlenül. Messzeágazó mondat- burjánzásai egyre ritkábbak, vagy ha meg is őrzi azdkat, megbiggadt nyugalmukkal azt a csodálatos vegetációt sejtetik, ami a mindennapok csodájaként előttünk bomlik ki. Szép példái ennek Március című verse, ennék tempós, de megszakítha- tatlan áradású sorai. Káldi Jánosnak ez a harmadik verses- kötete (bizonyítéka annak, hogy lebet őrizni úgy is a hagyományt, hogy az egyúttal újat teremtő erővé válhasson; hogy lehet hétköznapi dolgokról úgy szólni, hogy a költői'sóg se szenvedjen csorbát, de gazdagodjon az emberi lélek is. (Jelenkor — Magvető, 1970.) Z. Szabó László 567
