Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 6. szám - SZEMLE - Z. Szabó László: Káldi János: Világító kapanyél

meg Majakovszkij-epigoook használta műfajt, a verses riportot teremtó újjá úgy, hogy nemcsak mainak, de általános érvényűinek érezzük a használat jogosságát:

A tücsökodú ajtaja, vidáman kutyorog,

rikkanva visszacsap a zár,

elém totyog Ila, a legkisebb tücsköm . ..

Mint guzsalyfára tekert szösz fityeg róla a nagykendő s cókmók, talpig zuzmarás.

Aludna, párnába kákád,

de azt még látni kell: nagyapó mit csinál,

Jánosnak, a kisebbiknek muzsikát

fabrikál,

kóréból, bicskával — örül majd annak a

gyerek —

Kicsi még, de szokja (úgy jó!) ő is a becsületet.

Kórészáron száradt kórószál nyiszitel —

Szerelmes versei is ollyan egyszeri tiszták, megismétalhetetlenék, mint a nyelv, amin költőjük szólal: a virágok, a fák, az állatok, a mesék nyelve:

Véremben csilingelsz, virágzói: óriás,

pitypangnyi-csudás,

nyári

pelyhet. (Te)

Az egyszerűség, a nyelv szépsége — mentik a versek hibáit: a néhol észrevehető szószaporítást, a ritmus és rímek hiányát, hisz maga a nyelv magában hordja a ritmust és rímet, legbelső törvényei szerint. Közéktisiége a néppel-, népiben- élés e költészetnek, szólamok, frázisok nélkül vtaló. Olyan, amely még technikai kényelmijüket is természetesre váltja, élővé:

a nájlon lélegzett,

a műbőr mekegett,

a csőbútort serény szu ette hangosan.

Gumikutya

kövér bolhát rázott.

(Hír szerint)

Palocsay Zsigmond: Kórému- zsika.

Irodákat Kiadó: Forrás, Bukarest, 1966.

Ízes Mihály

Káldi János: Világító kapanyél

A költőt új fcöteübeli vallomása szerint két szenvedély tartja állandó lángolásban: a tájé — „.a szegfűk szomorúsága”, ,,a hegyek végtelen árvasága” — és az emberé ■—• „a világért égő .szerelem”. Ebből „épül meg lassan végső arca” — természetesen nem a hétköznapokon felismerhető, a fiziognómiai vonatkozásokat hordozó, hanem a költői, amely hitvallásának ie kettős elkötelezettségét mutatja.

Káldit dunántúli lírikusként emlegetik. Am akik e jelző (mögött valamiféle provinciális leszűkítést sejtenék vagy a magyar költészet egy meghatározott hagyományához való szigorú és merev kapaszkodást vélnek érezni, nem ismerik e (költői út eddig megtett vonulatát.

Igaz, témáit — azok nagy részét legalábbis —• valóiban a szülőföld múlt- és jelenbeli emlékeiből gyűjti össze. De gyakran túl is lép ezek érzelmes bűvkörén. Egyre mlesiszelbb tekint, egyre nagyobb igénnyel kapcsolódik annak az egyetemes magyar költészetnek az áramába, amelyik a dunántúlliság helyett az egységes magyarság gondjairól szól, bármennyire is dunántúli vonulatok, meghitt dunántúli vasi falúk, egyszerű falusi emberek emlékét idézi vagy gondjaikat szólaltatja meg.

Természetesen, (kölüészeténék megvan a jellegzetesen dunántúli íze, sőt, flórája is, (ami (egyesegyedül csak elődeinek, a dunántúli költőknek a sajátja; meg566