Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - SZEMLE - Bertalan Lajos: Egy kis adalék Veres Péter hagyatékához
Kedves Öcsémbarátoml A levele sokat mond. Az élményei már megvannak ahhoz, hogy íróvá lehessen és az érzékeny lélek is erre mutat, de hogy megvan-e az írói tehetség és az a sajátos kitartás, önálló szellemi erő, eredeti egyéniség, ami ha nem is fontosabb az előbbieknél, de úgyszólván előfeltétele az író-pályának, azt én nem tudhatom. Nehezíti a dolgát, hogy bár az élményei megvannak és azok aztán jellegzetesen maiak, igazi korélmények, mégis ezekből csak úgy lehet elfogadható írás a mai szerkesztői gyakorlatban, ha valamiképpen azonnal hasznosnak ítélhető, vagyis, ha vagy a nyugati életformában való csalódását, vagy az itthoniért való lelkesedését, vagy mindkettői illusztrálja. Ha csakugyan figyelemmel tudja kísérni az irodalmi élet eseményeit, a vitákat, a bírálatokat, akkor azt is tudja, miről van szó. A közvetlen ttapi valóságtól kissé távolabb álló, vagy azon túlemelkedett írásokat még tőlünk, az öreg íróktól is ritkán és nehezen fogadják el, viszont a mai problémák hiteles megírását még nem nagyon bírja a mai közéletünk. Remélem azonban néhány év múlva ez is javulni fog. Megérlelődünk és összeérlelődünk. Ha figyelemmel kíséri azokat az okos beszédeket, amelyek a párton- kíviiliekkel való bánásmódról és együttműködésről szólnak, talán nem túlzott, a remény, hogy az osztály nélküli társadalom felé valóban megtesszük az első lépéseket. De erről nem akarok többet beszélni, mert ez csak dühíti a keseredett szívű embereket. Még akkor is, ha én mondom, akiről köztudomású, hogy nem vagyok illuzionista, nem hiszek a magától megsülő galambpecsenyékben. Mégis mit tudnék valami közvetlenül is használható tanácsot adni? No, kifejezett tanácsot nem is merek senkinek adni, mert mm vállalhatom az erkölcsi felelősséget egy másik ember életének ilyen vagy olyan irányba fordításáért. Csupán csak arra utalhatok, hogy nyilván olvasta a Számadás című könyvemet és tudja, hogy 40 éves voltam, amire az első könyvecském megjelent, de még azután is mezei munkából éltem, nyolctagú családommal majdnem 50 éves koromig. Ezt csak úgy lehetett bírni, hogy nemcsak az irodalmat vettem nagyon komolyan, hanem a kenyérkereső munkát is, akármiről volt is szó. Mindig komolyan voltam mezei munkás is, pályamunkás is, kisbérlő is és csak emellett írtam itt-ott valamit. De mindig olvastam mellette és mindig gondolkoztam is. Írni csak ritkán és keveset tudtam, de az, hogy közben sokat éltem, tapasztaltam, sokat gondolkoztam és nagyon éreztem, nem veszett kárba, mert alig dobtam el valamit, már az első írásaim is közölhetők voltak. No nem akarom a saját életem példáival terhelni, hisz mindenki csak a saját útját járhatja, ami a természetéből és a ssrsból következik, de természetesen csak úgy, hogy valóban meg tudja járni a saját útját. Aki nem tudja, azon nemigen segít a tanács. Mindenesetre sérült lélekkel, az írásba belebuzogó vagy sokszor túlbuzgó személyes sérelmi érzésekkel, még ha azok valóságosak és igazak is, nagyon nehéz, különösen a szocialistának induló társadalomban nagyon nehéz szóhoz jutni. Az íróság ott kezdődik, hogy személyes dolgok általános üggyé transzformálódnak. Nem olvasta az Elet és Irodalom egyik ■— nemrégi — számában, amit a ,,műhelydolgokról” és a kulcsregényről” írtami 555 gyarázata fölösleges, önmagáéit -beszél. S mivel fontos dolgokról beszél, értékes kiegészítés lehet az összegyűjtendő iewéllhagyatékthoz. 1962. V. 26.
