Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 6. szám - SZEMLE - Bertalan Lajos: Egy kis adalék Veres Péter hagyatékához

nyével” megbirkózva, a „vad vízi növényeket” legyőzve végül is kihordja gyümölcsét és a nagyvilág elé tárja termését. E hitben oldódik föl a költő szava.

De e Ibiit nem valami szónoki fordulat a versiben, hatásosnak szánt befejezés, még csak nem is egyértelmű derűlátás. Feltételes módiban fogalmaz a (költő, cédrus és nyelv sorsának azonosságát a példázatban a tán szóval csak valószínűsíti; a sorsolt, a végzetet emlegeti. A hangulati feloldást, a katarzist inkább a stílus változása, mozgalmassága, a hosszú gondolat-indáikat felváltó rövid mondatok, valamint a befajiezésnek a költőre mutató mozdulata adja. „Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, / Borúlátódra majdan 'rátekint. Halld meg szavam! / Én prófétáktól származom.”

„Én prófétáktól származom.” — Nemcsak azért ismételjük meg e szavakat, hogy hangsúlyozzuk: jövendölés a vers, hanem azért is, hogy hitessék: Füst Milán gondolatot és érzést, Amdulaittot és elmélkedést egylbeölélő költészetének gyökerei — Berzse- nyin túl — a zsotóros szaváig nyúlnák vissza. Füst Milánt a Nyugat lírikusai közé szokták sorolni, hangja azonban teljesen elüt namzedéktársaiétöl. Lírájának eredetisége és „modernsége” éppen ebben az archaikus zengésben, éhben a személytelen zsol- táros hangban, a látomást felszabadító szenvedély kifejezésében van.

Nemzedélktársai, a Nyugat költői közül mennyiségre talán a legkevesebb verset írta: műveinek legszigorúbb bírálója maga volt. Am hatása későbbi líránkra talán mindegyiküknél jelentősebb.

„Én .prófétáktól származóim” — írta magáról. Szomjas szívvel ma .már az ő szavát is úgy hallgatjuk, mintha az idők mléhéből maga a zsolltáros szólna . . .

Tüskés Tibor

Egy kis adalék Veres Péter hagyatékához

1963 és 1966 között gyakran küldött levelet, s a levelek mellékleteként cikket, aforizmát a Vas Népe szerkesztőslégébe Ott Ede Környabányáról. Telerótt füzetlapokon, kérdő- és felkiáltójel dkkel sűrűn tarkított mondatokkal bombázta, ostorozta, gúnyolta, csipkedte a világot, többször csak úgy elvontan, általában 1— eziért a sok aforizma —, máskor határozott szentélyeket, hivatalokat, ilyenkor Feljaj dúlva, felzolkogva. Ott Ede megírta számtalan levélben betegsége, magánya és keserűsége körülményeit, néha beszámolt újabb és újabb kórházi élményeiről s küldte kéziratait. Ez utóbbiakból néhányat, rendszertelenül, közölt is a lap.

Előfordult, az 'évek múltával egyre többször, ihogv zaklatott hangú írásai fennakadtak a szerkesztőgi rostán. Ilyenkor nyomatékül elküldött hozzánk néhány lapkivágást fővárosi újságokból, ezek mellé lapszerkesztők leveleit, s egy alkalommal Veres Péter levélét. Mivel szerkesztőségünk nyilvántartásából ma már nem állapítható üteg, mikor érkezett hozzánk ez a Levél, csak úgy hozzávetőleges biztonsággal merem leírni 1965 második felét. Annál is inkább, mert Ott Edével 1966-tól kezdve megszakadt minden kapcsolatunk, s az említett levél az utolsó időszakiból való. Bevallom, hetekig őriztem az eredeti kéziratot, de a tulajdonos többszöri felszólítására végül mégis visszakiildtem. Előzőleg azonban lemásoltam, két példányiban. Most, hogy Veres Péter rendkívül gazdag levelezésének összegyűjtésére javaslat hangzott el, megkerestem a már kissé sárguló papírokat, -s (miivel nem tudhatom, előkerül-e valamikor az eredeti Ott Ede tulajdonából, hasznosnak vélem fülyóiratibeli közlését. A levél ma