Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Füst Milán: "A magyarokhoz!"
Rossz idők futottak el feletted, Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak, Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, sz,avak áradatával ellepték világodat, Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek et'ék virágaid, — majd a vad burjánzás Mindent ellepett utána, — oly termés volt ez e térségeken emberek! Hogy üszőkké vált minden, aminek sudár rá kelle szöknie. . . „Rossz idők futottak el feletted ...” — az idő megjelölése nem hangsúlyos, nem tudjuk, mióta és meddig tart ez a rossz idő, a fogalmazás múltat, jelent és jövőt összemos. Ezzel kapcsolatban mégsem látszik fölöslegesnek rámutatni arra, hogy a vers a két háború közti években keletkezett, amikor az ilyen látomásnak — nyelv és nép pusztulásáról — nagyon is valóságos okai lehettek. Az ugyanazon igeikötővel nyomté- kosított szavak köményen kopognák: „Megbontott a téli gond . . . megtapadták, megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták . . .” Az indulat hőfoka itt csap a legmagasabbra; a versnek ez a része mozgatja meg leginkább az olvasó képzeletét. A hang annyira szenvedélyes és a történelem annyira elébe sietett ennek a kemény vonalakkal rajzolt, acélos metszésű látomásnak, hogy a költő szavai — akár szándéka ellenére is — itt már átcsapnak a nyelv sorsáért való puszta aggódáson; ezekből a képekből az egész nemzet sorsáért aggódó költő lázas és szenvedélyes szavát érezzük ki. „Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, — majd a vad burjánzás / Mindent ellepett utána ...” A nyelv „nemes-szép alakzatának” dicsérete Füst Milánnál tehát ugyanúgy összefonódik a nemzet és a történelem kérdéseivel, mint Kölcseymél, akit fentebb idéztünk. A látomást, a révületet két ellentétes, egymást látszólag kioltó, válójában egymást erősítő, a pusztulás látványát fokozó kép zárja: „oly termés volt ez... bogy üszőkké vált minden, aminek sudárrá keile szöknie...” Ez a különös kép köti a költemény második részéhez a harmadik, befejező részt, a feloldást. Űj gondolat lép be: a pusztulás látomása után a megújulás lehetősége jelenik meg a versiben. De légy türelmes, — szólok hozzád, — vedd a Libanon Ős cédrusát, e háromezeréves szüzet, — rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre Tekintsd őt, — türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong, De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt. Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, Boridatodra majdan rátekint. Halld meg szavam! Én prófétáktól száműzöm. Valószínű, a sudár szó hívta elő a költő képzeletében ezt az ódon zengésű, bibliai kifejezést: „Libanon ős cédrusa”. Pártával a fején, szélben hajladozó szűznek látja a költő a fát, és ez a kép emlékezetünkbe idézi azt a vele rokon másikat, amelyet Csont- váry képzelete festett a libanoni cédrusról. Füst Milán képzeletében — akár a festőnél — ezek a csodálatos növésű, hosszú életű, gyümölcsöt későn érlelő fák a türelem, a várakozás, a boldogság szimbólumaiként jelennek meg. Magas növésük, hosszú életük, későn betakarítható termésük azt példázza, hogy nyelv és nép, az „áradás szeny551
