Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Füst Milán: "A magyarokhoz!"
szét létezési mód és nem lírai téma. „Szép a forrás — fürödni abban” — mondja József Attila. Meg kell merülni benne, és nem szépségéről csevegni. Füst Milán versében éppen az a .szép. bogy költészetté emeli az elvont gondolatot, hogy tiszta líráivá hevíti az értelmi mondanivalót. Esztétikai nézeteit összefoglaló nagy opuszában, a Látomás és indulat a művészetben egyik fejezetében találni ezt a közbevetett gondolatot: „Meg kell most elégedniük azzal a rajongó felkiáltásommal, hogy amit a magyar líra, e kis nép lírája Termékeiben létrehozott, azt én a világ egyik csodájának tekintettem minden időmiben.” A magyarokhozl című versét imái viszont úgy tekinthetjük, mint ennek a rajongó felkiáltásnak lírai kifejezését, a magyar nyelv, a magyar költészet iránti csodálatának vetsfodi megfogalmazását. A költemény szépségét az adja, amire minden jelentékeny költészet törekszik: értelem és indulat, gondolat és érzés, József Attilánál „a szellem és a .szerelem”, itt: az elvont téma és a patétifcus ölőadás tökéletes összhangja. Füst Milán versei ódák; stílusa a pátosz: „az érzéseik és indulatok ékesszólása.” Ódának nevezhetjük e versiét is. Már fentdhb Berzsenyit emlegettük, akit a cím eszünkbe juttatott, s a kőkemény nyelvi ereje, az emelkedett szóhasználat, a régié? kifejezések (teremte, majdan, boridat) ugyancsak a iköltő-ölődre mutatnak vissza. A vers első lélegzetvétele: indulatszó, s ez egy fokkal még feljebb csavarja a megszólítás lángját. Ob jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás Teremte meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is, Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott E nemes-szép alakzat.. . A költő az első sorban leüti a vers. íőmotívumát: az anyanyelvről fog beszélni. A szót — anyanyelv — azonban jelzős szerkezetté bontja föl, így nagyobb nyomatékot kap az összetétel mindkét tagja: .........mert anyád nyelvét hízták rád . . .” Megjelöli a tém a „vonatkozási pontjait:” a tér és az idő koordinátái közé állítja a nyelvet, a századokra és a nagy világra hivatkozik, a történelemnek és a népókinek tartozik felelősséggel, aki valamely nyelvet heszél. Az időre és a térre történő utalás, valamint a költő figyelmeztetése — Hallgass reám — a költemény végén újból visszatér, így: „... a negyedik nagy évezredben / Kibontja gyümölcsét e nagyvilág elé... Halld meg szavam!” — s ezzel mintegy keretbe fogja a kompozíciót. A sejtelmesen lágy mássalhangzókból (l) szőtt ,so.r után — „Egy láthatatlan lángolás . . . lobog ...” — kiáltásként csattan föl a költő szava: „Szent e nyelv!” És futja erejéből arra is, hogy foltozzon: „több kincsed nincs neked”, „csodás nyelv”, „nemesszép alakzat.” Még följebb llép: „Révület fog el, iha rágondolok is.” De ez a szó — révület — átvezet már a vers második periódusába. Szárnyat bont a költő képzelete, és a leíró rész után egy szinte apokaliptikus látomássá növő komor képet rajzol a nyelv pusztulásáról. 552
