Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Bodri Ferenc: Gulácsy-portré II.
ken, a osúcsos kalapok mellett vagy a szájakban' elszáradt mezei virágok. A „saját képzeletiének előbb bősévé, azután áldozatává” (Kárpáti Aurél) lett festő (maga is „dalolva merült el az örvénybe, és virágokat biotett a babok közié..., olykor elvonult a kart egyik távoli szögletébe és a virágok útján telefonált Nafoonxlipánba” (Juhász): 1918 végén teljesen elvész a külvilág számára, a Tanácsköztársaság művészeti direktóriuma már csak segéllyel állhat rendelkezésére, megrendülve tapasztalva teljes összeomlását. ,,... a (méreg, mit redős bíborvirágok szirmaiból túlontúl szívtam magamba, nemsokára hatni fog, és én, csodabogaras, mandulaszemű fiú, meg fogok bailni az elefántcsonttorony aranyvaretű kapujánál. Hosszú-kaskeny ujijiaim, melyeken a körmök mint az ékkövek ragyognak, Ibelematfco'lnak a lépcső kövébe, kaparni fogják. Maoskaszamű arcom oda fog tapadni az opáliág érzéketlen lapjára, vad, hivalkodó daccal . . jövendöli a Váradon felolvasott novellában önmagáról, Bölöni egv 1918- as írásban őrzi és magyarázza barátja sorsát (Egy fel nem ismert művész — Az Ember). Gulácsy 1924-ben bekövetkező megvakiulásáig „bent” is fest, zavaros képei elbűvölik a lassan maradozó látogatókat. 1922-ben az Ernst-múzeum gyűjtamiányes Gulácsy-fciállítása, Juhász Gyula idézett verse, Lehél Ferenc könyve (Gulácsy Lajos dekadens festő) ismét a festőre irányítja a figyelmet. A tárlat történetét Keleti Arthur írja le (Jelenkor — 1963.): a közönség inkább a festőt nézi, nem a képeit, az ember rendíti meg a mű helyett. A korabeli lapokból (még a frivol hang sem marad el (Két bolond piktor címmel Az Űjiság ír, a másik Csomtváry), Elek Arthur is kétkedő rezignációval értékeli Gulácsyt, a Nyugatban. Teljes szeretettel majd a Művészeti Lexikon lapjain (1935): . . . Gulácsy az álmodva élő és az öntudat partján vándorló művésznek egyik legvonzóbb példája ., Juhász verse a 128 művet sorakoztató kiállítás katalógusának első oldalán, a festőnek ajánlott mások (Az áiloóvirág, Medievo stáb.) az ékkor megjelentek között. A Szépség betege című emlékezése (1925) után a címet egy vers fölé is odaírja (1929), de ez már nem Gulácsyról, hanem a (hasonló sorsú önmagáról szól. Aki szintén „nem kímélte testétől a vesszőt”, és akit szintén nem kímélt a világ, hiszen társai „kiverték maguk közül, mint a kamaszok a szeplősöket és vörös hajúakat” iBöIönii). „Minden képéhez különös históriák, legendák, drámák és varázslatos mesék fűződnek, mélyek... a való élettel összefüggéstelenül tévelygő fantáziájában támadtak ...” (Kállai Ernő). A további kiállítások (Tamás Galéria — 1933; Nemzeti Szalon — 1936; Bibliotheca Offioiana — 1947; István Király Múzeum, Székesfehérvár — 1966) egyre erősbödő kísérletek a festő értékén való rehabilitálására. A csak kuriozitást kereső közönséggel már Bálint György is szemlbeszállt (1936): „Zseniális festő völt — elsősoriban festő lés csak azltán beteg”, újabban Szabadi Judit széip albuma állít emléket GulácsymUk (Corvina K. 1969.). Szeretettel vallott 'hatása alatt mozdult nem egy fiatal művész tehetsége, hangja és hangulata ott borong Borsos Miklós korai oilajlképein, Anna Margit egy korszakának alkotásaiban. Borsos faragja Gulácsy sírkövét is, a kőre a festő arcának rézdomibo- rítását helyezi, bevési Juhász sorait. A teljes verset Gellert Lajos mondta el az emlék felavatásán (1941. november 9.). Talán egy gonddal összeállított újabb gyűjteményes ismét diadalt hozna a festőnek. Mint 1909 nyarán volt így Nagyváradon. BODRI FERENC 544
