Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Itt jó helyen lesz apánk!
— Van még egy dobásom, mi? Szétnyílik az ajka, fekete, szuvas fogai kétkedőn előtolulnak. Evődnek, cukkolják egymást, pedig alig-ialig tudnak valamit egymásról. Csak az itt eltöltött napok, hetek, évek számítanak. A többire fátyolt borítanak. Senki nem törődik a múlttal. Vagy mégis? Ennék a háznak a lakói az utolsó barikádokon harcolnak. Hősies, szép küzdelem folyik, senki nem adja meg magát. Nyakúikat behúzva, szürkén, magulkbanézően kísérik el azokat, akik végképp kidőlitek. A kerítésein túl azt mondja valaki: „Temet az otthon”. Elköltözött egy lakó az élők sorából. Valaki, akit nem isimernék, aki rab volt, azzá tette az öregség. Öregek háza. Elhagyatottak háza. Kitagadottak háza. Régiesen: szereteüház. Mostani nevén: szociális otthon. Aki ibeane él, elvágyik innen. Akinek nem jut hely, ide vágják. Kilincsel, „szocialista összeköttetést” próbál szerezni, hogy megnyíljanak élőtte a kapuk. A szeránydbb vár, hogy kilharangozzanak valakit. A iház elé néha suhanó luxuskocsik állnak. A múltkor egy ihamuszürfce Opel. A ga- lam'bszívű gondnok azt hitte, hogy a megyétől érkezett valaki. G. Sándor bácsi fia volt. Eljött, meglátogatni az öreget, savanyú cukrott meg szappant hozott neki. Mert az öreg szereti a savanyú cukrot meg a fürdőt. Ha a gondnok megengedné, minden nap megmártaná aszalódó testét a langyos víziben. Olyankor nem érzi a osontjait! Sajnos, hetente egyszer kerül rá a sor mindegyikükre. A kastély fürdőjét így is maximálisan kihasználják. Ebben a házban látszólag mindenki egyforma. Vagy mégsem? K. István, a „szakállas remete” tavaly húsz forintért eladta a szakállát. A kocsmában, ahova kiszökött. Részeg suhaneok „vették meg” az öreg szakállát. A gondnok megbüntette K. Istvánt. Áron bácsinak viszont tizenötezer forint (készpénzt találtak a párnája alatt, amikor meghalt. Költő fia gyakran eljárt hozzá. A pénzt nem vitte el, ráhagyta az otthonra. Ebiből vették a fölső emeleti tévét, meg az új függönyöket a hálókba. Áron bácsinak egyedül van emlékműve az elkülönített temetőben! Egyszer tanúja voltam egy beszélgetésnek. Fiatal, erős férfiak jöttek ki a kapun. A ház árnyékában megálltak, s néztek vissza rá. Az egyikük ezt mondta: — Itt jó helyen lesz apánk! A költséget elosztjuk, száznál alig esik több ránk. Néha majd ellátogatunk hozzá, hogy meglegyen az öröme is. 2. Sokszor jártam szociális otthonokban. Ismerem az ott zajló életet, a panasszal tele kis öregeket, nyugalmukat, békéjüket, az elnéző, szégyenteljes tekinteteket. írtam is róluk többször, de soha nem azzal a szándékkal, hogy sajnáltassalm őket. A szociális otthon rége&régen nem könyöradomány. Olyan állami intézmény, amelynek gondjai, örömei nagyon emberiek. Szentimentális, könnyeket csalogató történeteikkel nőm kívánom t-rak- tál-n-i az olvasót. Lassú iramban zajló életük megfog, valahányszor találkozóim velük. És a tény, hogy az átlagos -életkor megnövekedése egyre inkább jellemzője társadalmunknak, írásra serkent. Fokozódik a felelősség -és a feladat -a fiatalabb korosztályok számára, hiszen az idősekről való gondoskodás emberi és erkölcsi kötelességünk. Régen az idős emlberék sorsa gyákrabiban vezetett tragédiához. Az eldobott — végső kétségbeesésében — a kötelet vagy a kutat választotta. Gyerekkorom -rémes emlékeiből ibulkka-nnak fel ilyenek. Láttam öregembert térden állva tehenet legeltetni, magában sírdogál-m. Nem értettem. Még kevésbé azt, miért kellett megkeresnie azt az elhagyott kutat, amelynek szélén megtalálták a kalapját. 522
