Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Dávid József: Áradat

— Itt a megyszékhelyen nincs különösebb. Ha csak — mutat egy szembejövő járműre, amelynek szélvédő üvegjén „Árvízvédelem” felirat olvasható — ezek nem jeleznék az utcai járókelőknek is, hogy baj van.

— Nagyobb, miint amit az ember a híreken keresztül .megtudhat?

A taxis komoran bólogat, majd amikor elmondom jövetelem célját, azt ajánlja, hogy iha felfordult világot akarok látni, egyenesen Szálkára menjek. Ott kezdődik a front(!)

Előbb azonban a megyei lap szerkesztőségébe, majd az árvízvédelem főhadiszállására, a megyei tanácsra megyek.

A kép, ami itt fogad, valóban háborús, rendkívüli állapotokra emlékeztető: a folyosókon katonák, munkásőrök csizmás léptei dongnék. Az ajtókon ilyen felirat: „Élet és vagyonmentés”, „Kitelepítési csoport”, „Különleges műszaki alakulat”, „Hozzátartozók informálását végző osztály” &tb. stb.

Mindenki siet. Az ember bárhová nyit, tele a helyiség. A telefonok állandóan csöpögnek. Vezényszó keménységű utasítások pattognak. Bárkihez lépek, bárkitől akarok valamit, a második mondat után a szavamba vág: „Csak röviden, elvtárs.”

— Ez és ez vagyok. Innen. Látni lés írni szeretnék az eseményeikről. Ki kellene jutnom az első vonalba . . .

— BA 14-23. Egy Watsava. A gépkocsivezető neve N. András. Lesz még a kocsiban két elvtárs. Majd megismerkednék. Félóra múlva indulás — nyomja a kezembe a céd ulát a közlekedési eszközök elosztását, irányítását végző férfi.

Félóra múlva robogunk Mátészalka felé. Ütitánsaiim — a bemutatkozás és néhány mondatváltás után - alusznak. Látom, hogy időnként a gépkocsivezető feje is előre billen. Észreveszi, hogy idegesít a szemmel látható ibótbiskolása, s rám mosolyog:

— Ne féljen. Inkább mondjon egy jó viccet.

Kényszeredetten mondom a viccet, de a gépkocsivezetőből nem vált ki nevetést. Talán meg sem értette, amit mondtam. Már egy perce hallgatok, amikor udvariasan rám mosolyog.

— Mióta nem aludt?

— A „cirkusz” óta csalt 2—3 órácskát. De ne féljen, ez a csikó (utal a gépkocsijára) már annyiszor megjárta ezeket az utakat, hogy egyedül is elmegy, csak benzin legyem.

Köszönöm szépen. De persze a „(haditudósító” ne gondoljon arra, hogy esetleg fejre is állhat.

Nem álltunk fejre, pedig a felduzzadt forgalmú utakon egy pihent, jóképessógű gépkocsivezetőnek is becsületére vált volna Szálkáig eljutná.

Mátészalkán, a máskor csendes, 10 ezer lakosú nyíri városkában, most legalább 30 ezer ember nyüzsög. A teher- és személyautók, a különleges katonai járművek végé- szakadatlan folyamát nemcsak az útkereszteződéseknél, hanem mindenütt rendőrök, katonák irányítják.

Az egyik útdtársamihoz csatlakozom, aki ahogy megérkeztünk, kitörölte szeméből az álmot, s olyan fürgén mozog, (hogy alig bírom követni. Feladata, hogy a kitelepítették ellátását ellenőrizze. Az egyik iskola udvarán éppen ebédet osztanak. T. Lajos a vezetőkkel tárgyal. Én az embereket figyelem.

Kis csoport: egy idősebb asszony bárom apró gyerekkel, s egy kamaszfiúval kuporog a kerítés mellett. Tányérjukban rizseslhús. Az öregasszony átrak a magáiéból a jó étvággyal habzsoló kamasznak.

— Honnan menekítették ki magukat?

— TunyOigmatolcsról — mondja a néni, s be is fejezi az evést, mert a torka összeszorul, szentében könny csillog. Mielőtt újra szólna, maradék ételét is szétosztja a gyerekek között.