Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Dávid József: Áradat

— Unokáim - mutat a gyerekekre —, az anyijiulk bent van a kórházban. Hát még ez is — sóhaijt és (hangos sírással panaszolja, hogy a leányánál a nagy ijedség hozta előbbre a szülési időt.

— Megvan a gyet dk?

— Hálaástannek. Lányka. Azt mondják, mind a (ketten egészségesek.

— Ez a fontos.-— Az apjuk — hüppög az öregasszony —, az úristen tudja hol van. Tegnapelőtt éjjel itt volt, megnézte alvó gyerekeit, aztán ment vissza a mentéshez.

Én is tovább lépek, maiért útitársam már (keres, s magyarázza, hogy melyik utcában találom azt az asszonyt, aki szoiba-íkonybás lakásába 18 menekültet fogadott.

Hiába keresőm a címet. Közben itt is, ott is tájékozódva már tudom, hogy ilyen asszony nemcsak egy van Mátészalkán, és hogy egyetlen ház sines a városban, ahová öt-hat menekültet ne fogadtak volna be. A legtöbben azonban iskolákban, középületekben leltek menedéket. Jobb esetben matracokon, szalmazsákokon, de van, ahol csak közönségesen létért tett szalmán alusznak. Takaró már a második napon volt elegendő.

Kis kerülő után igyekeznék vissza a „harcálláspontra”, de az egyik utcán hatalmas tömeg.

— Ml történt?

— Elkapták a gyalázatost.

— Kit és miért?-—■ Egy tolvajt.

Rendőrök, munkásőrök szabadítják ki a tömeg karmaiból.

Negyven év körüli, köpcös, egérszemű ember. Homloka vérzik, ruhája tépett. Ártatlan vagyok — kiabálja. De amikor melléje áll a nyomozó, még sápadtabb lesz.

— Mi van, Szitás úr — üdvözli a pesti nyomozó. — Hiszen tegnapelőtt még a Nagykörúton találkoztunk — ás csuklójára rakja a karperecét. (Az árvíz hiénáival később is találkoztam.)

De menjünk tovább, mert mindjárt este és még vizet sem láttam.

— Láthat még — mondja útitársam —, csak a végén nehogy vízilbetegséglbe essen.

Mátészalkától Vásárosinaményig megint az előbbi: a két útitárs alszik, a gépkocsivezető bóbiskolva vezet. De már nincs idő ezzel törődni, s veszélyről meditálni, mert szinte még mindig a menekültek közt bolyongok. Ezernyi friss benyomás, élmény kavarog bennem. Mégis úgy érzem, hogy álomszerű az egész, s ha felébredek, hiába nyitom ki összeszorítofit markom, semmi sem lesz benne. . .

Nem is jegyzeteltem. Majd este, ha valahol lehajthatom a fejiem, rendezni kell a látottakat, hallottakat. Most csak úgy fél mondatokban: ebéd az iskolaudvaron, gyors- segélyosztás a tanáosházán, alvó katonák egy tehergépkocsi tetején, a városka moraja, Szitás úr, a pesti zsebes, Juli néni monnybemeneteie (akit helikopterrel szedtek le az összedőlt házak tetejéről) stib.

És már itt van Vásáro&naimény.

És a víz. Víz, víz, víz!

A Tisza vízszinitje helyenként 2—3 méterrel magasabban áll, mint a település.

A gátak még bírják.

A folyó percenként 2000 köbméter vizet szállít.

—- Mennyi ez? Mekkora veszély?

— Nincs rá kifejezés.

— Akkor miért nem menekítik innen is a népet?

Ügy néznek rám az árvízvédelem itteni parancsnokai, mintha félnótás lennék.

Friss hírekkel és történetekkel megrakva már éppen tovább mennénk, amikor egy fiatalasszony zuhan be jajveszékelve:

512