Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 6. szám - Kalász Márton: Lakodalmas kutyák (elbeszélés)

lehetett soká bírni. Lőrinc beállt az .apja mellé a téesz kádárműhelyébe. Fájt neki,, hogy hétközi estén egyetlen barátot sem talál a kocsmában.

A húsvéti táncmulatságot az ablakon át bámészkodva néztük. Lőrincnek nem volt kedve befizetni. Kint maradtam vele. Később Nan jött vállra vetett kabátban. Rám tekintett. Válhat vonagattaim. Némán megindult előttem ki az utcára. A sarkon egy szélrofham letépte róla a kabátot.

Sokára szólalt meg.

— Mondd csak, mi bajod velem? Nem volna jobb, ha nyíltan beszélnénk?

— Nem is tudom — feleltem. — Semmi. Szeretlek téged.

Májusban, fényes vasárnapon, beálltunk a futballcsapatba. A postamester, a helyi edző, szombaton este szólt a kocsmában.

— Muszáj megcsinálniuk, fiúk — mondta. — Nagy derbi lesz. Különben lyukas a csapat.

Isten tudja, mikor edzettünk mi utoljára. A pályán végül már utálkoztak és röhögtek igyekezetünkön. Amikor a harmadik gól is becsúszott a hasam alatt, Lőrinc mint akit bizsergetnek, csapkodta kezét a kapu mögött.

Kedvetlenül mosdottam a kis akácosban. A lavór koszos volt, bal karom dagadt egy rossz eséstől. A többiek fának támaszkodva, sértődötten cigarettáztak. Lőrinc egyiktől a másikig ugrált körbe és gúnyolódott.

Figyelmeztettem, ne koptassa az eszét, nem olyan sok van belőle. Lőrinc nam tudta abbahagyni. Böhm lassan dlejtett a fától.

— Nem láttátok, az a szép fiatalasszony itt volt az urával?

Lőrinc értette a célzást.

— Mi az, te pofázol? Leszel te még lakodalmas kutya a Rézike esküvőjén.

Böhm Francinak valóban baja volt az utóbbi időben. A lány Józsiék példáján

föllázadt és fenyegetőzött.

— De nem megyek aztán jajgatni senki ablaka alá. Nem menesztek postát,, hogy visszakönyörögjem.

— Mit akarsz ezzel?

— Tetteted magad? Nem te rimánkodsz most is, csak picit engedje odatenni?

— Agyatokra ment a tehetetlenség — harsogta Lőrinc. — M'ég ezek a lekvárosok is simára vertek.

Böhm arca elsötétült. Szeme percig az enyómibe afcasztkodott.

— Kérdezzétek meg tőle, mi az igazság, ö a küldönc. Ügy van, ahogyan mondom?

— Világos — feleltem.

Lőrinc sápadtan elém ugrott.

— Vond vissza. Vond vissza, te.

Fapofával a képébe néztem.

— Nincs mit, Happ — mondtam és vigyorogtam.

Lőrinc némán, akadozó mozdulatokkal ágált előttem. Majd sarkon fordult és szinte rohanva ment a falu fdé.

Akkor, a megbeszélt vasárnapon, valóban meglátogattam Leszav Katit. Bemutatott a szüleinek. Sétáltunk, 'eszpresszóban ültünk. Második vasárnap lefeküdt velem.. Váratlanul ért, kábultan töprengtem még hazafelé a viharos módon, ahogyan szeretkezett. Én a kislányos odaadást ismertem. A szemérmességet, a gyöngéd összebújást. Katinál minden önmagáért volt. Sokszor úgy éreztem, csak kiszolgálom őt gyönyörében. Az is zavart, hogy soha nem beszélt házasságról. Szerettem volna abbahagyni vele mindent, bár képtelen voltam. Éreztem, oly tudással lettem gazdagabb, amit odahaza jobb, ha eltitkolok.

495-