Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - Kalász Márton: Lakodalmas kutyák (elbeszélés)
Lőrin.ccel egyszer találkoztam, harapósán nézett rám. Nant kerültem. Lőrinc Náprádival barátkozott. Náprádi közénk való volt, de jobbára maga járt, túilhangosa'k voltunk neki. Erős testalkatú, pirospozsgás fiú volt. Télernnyáron góléban aludt. A szőlőhegyen laktak, tíz percre a falutól. Sosem neheztelt, ha Lőrinc apja ősztől tavaszig, a mi .kedvünkért, ugratta, — Mondd csak te, Náprádi, miiért futói te mindig mezítláb a falu végétől hazáig? Lőrinc hangulatának ez a Náprádi most igen kedvezett. Udvarolgatott azért közben. Kiszemelt magának egy lányt, de anyja túlságosan szépnek találta. Nem bízott meg a szép kislányokban. Elmarta Lőrinc mellől. Üj.ra közeledett húsvét, s megkaptam Lőrinc levelét. Közöké benne, hogy megnősül és szívesen lát a lakodalmán. Ismertem a menyasszonyt; fiatál volt még igencsak. A levélből nem derült ki, megbocsátotta-e Lőrinc akkori árulásomat. Délelőtt ment le a szertartás, énekes misével. Ebéd után nekünk is helyt kellett volna állnunk. Szökdös- tünk át a kocsmába kártyázni. Lőrinc apja egyre ingerültebben zavart vissza bennünket. A vőlegény lassan hivkágzott. Vacsoránál jókedvvel forgatta fejét. Látszott rajta, legszívesebben velünk ülne az asztal végén és hadonászna. Megtáncoltattuík aztán a menyasszonyt. A rokonokat, a fiatalasszonyokat. Böhm egyszer csak fölugrott a színpadra a rezesbandához. Elhúzott előttük egy százast. — Polkát! — Az öregehbje nagy hujijogatással megindult köribe a teremben. Még egy százas. Még egy. Volt aki sarokba rúgta papucsát és felbér gyapjúharisnyálban járta tovább. — Hájde, hájde tik is! —■ kiáltott oda nekünk Dusán bácsi. Hozzáragadtunk a színpadhoz és egyre nyíltabban röhögtünk. Százas. Sose sajnáld, még egy százas. Gyulladtak a hőtől, ikékültek a dühtől. Senki nem akarta, hogy kidőlni lássák. Lőrinc oda-odavigyorgott és ütemesen ugrándozó vállal ihopszaszázott. Amikor már mindenki tátogott a légszomjtól, Böhm egy mozdulattal megállította a zenekart. Üvöltve, egymás hátát püfölve nyoimalkodtumík ki a teremből. Át a hűlő katlanok közt az udvaron, ki az utcára, a fcövesútra. — Tudok még jobbat! Utánam! — kiáltott Böhm. Trappok a társaság, senki se tudta, hova, lassan kihagyó iramban futottunk. A frissen tűzött imájusfa ott állt az udvaron, mindjárt a kapun belül. Megbújva lopakodtunk a gazon, majdnem a kerítésig. A fa árnyéka megtört a kapuléceken és ránk vetődött. Levelei surrogták, a .papírszalagok fönt lobogtak, a rozimaringos palack magkoiccant a fuvallatban. Viillódző szegély fogta körül a fa koronáját, kecsesen, méltóságteljesen állt. Szánkat tátva bámultuk egy ideig. Ez a fa a csöndes Náprádi vallomása. Soha nem látták lánnyal beszélni. Eszünkbe jutott, 'milyen kedves volt ez az itt lakó kislány, ha pirulva olykor kerülgetett bennünket az utcán. Böhm hegyes kuncogással talpra állt és hangosan megszólalt: — Fiúk. . . Lerántottam és betapasztottam a száját. A hold abban a pillanatban teljes fehérségében rádióit a faluvégre. Megláttuk Náprádít, szemben velünk, a ház sarkánál. Állt mozdulatlanul a .nappali világosságban, tartotta a kislányt, erős testével szinte .elbújtatta. Nem látszott rajtuk, hogy észrevették volna bennünket. Egymást se nézték, úgy tűnt, valami áhítatos varázsban, szép tartással magukba mélyedtek. Lassan hátráltunk a murvás terepen. A köves úton megálltunk. Józsi félrehajtotta fejét -s a holdba bámult. Gigányiképe furcsán kiéleződött, előretolva állát, mint a kutya, ugatni kezdett. — Vu-vu! — Majd hosszan, panaszosan tnegnyújtva, hátborzongatóan énekelve még egyszer: — Vu-vuuuuuuuuuuuu... 496
