Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - Kalász Márton: Lakodalmas kutyák (elbeszélés)
jól teleszívta mellkasát, orra elé tartotta tenyerét, s mintha hatalmasat tüsszentene, harsányan azt mondta: — Happoniről . . . Máris röpködték a szavaik, elevenség támadt, lökdösődés, órákra tökéletes humor- és kedélyforrás. Lőrinc szókincse gyorsan apadt, már csak röhögéssel, ütéssel, válogatott trágárságokkal győzte velünk a versenyt. Az egész amolyan fizikai és szellemi tömegbirkózássá fajult. Ez a forrás most lassan bedugult. Lőrinc merev lett, s ha piszkáltuk, ingerült és fenyegetőző. Nekem az sem tetszett, hogy ivott. Szüld űzték boldogtalant hazulról a veszekedésükkel, amiért elszalasztottá, prédának vetette a lányt. Különösen az anyja, aki már meg-megállítgatta az utcán s elbeszélgetett a kis menynekvalóval. Ha kellő nyomás volt Lőrinciben, félre kellett húzódni véle, hogy kikeseregje magát. — Tudod, ncim azért mert valami ... - Minden mondatát ezzel kezdte. Boldogan elbittüik Lőrincnek, most Nan is ott állt mellettem, hogy semmi rosszat nem akart. Pusztán örült, örömében csinált (mindent. Egyszer szerel de a katonaságtól az ember. Leléptek az útágazásnál a (húszról, cimbora is akadt a szomszéd- faluból, betértek a Eeketenigóba és kívül felejtették az ajtón a napos őszi délutánt. Másnap reggel támitottak be a faluba, énekszóval. Lőrinc meg befciáltozott a lányák udvarára. Semmi roszat, csak annyit — én vagyok itt, dugd ki már az aranyos kis pofádat és adj egy puszit. Az utca a lármára Ikicsődült, nagy nevetés, végül mint a fúria, kiroihant a lány anyja és elkergette Lőrinciét a fenébe. — Mondjátok, való ezt velem csinálni? Ennyiért? Lőrinc titokban utolsó pillanatig bízott, hogy minden jóra jön. Őszintén szólva mi is. Láttuk, hogy' régi riválisa állandóan a lány körül settenkedik. Mézesmázos fiú volt, tudta, előbb a szülőket kell ímegnyernie. Egyszer csak kihirdették őket. Lőrinc az esküvő napján istentelenül berúgott a kocsmában. Karja mereven kaszált a söntés előtt. Plazafelé elsírta imagát. A farsang olyan csikorgó volt, állandó szél fújt, a hó hol térdig, hol a (háztetőkig ért a faluban. Nem nagy (kedvünk volt csavarogni. A bál idejére valahogy járhatóvá tették az utcákat. Gyűltünk. Egy kör, újabb kör; az ivóban ragadtunk. Éjféltájt lebegtünk át a táncterembe. Lőrinc mindenáron föl akarta kérni eltékozolt anyósát, aki a többi asszonnyal a pad tetején állt és nézte a bált. Nan ugyan nem árult petrezselymet, de ahányszor egy fiú arra lejtett vele, dacosan elfordította tőlem a fejét. Alig vergődtem vissza másnap a munkahelyemre. Heteken át akadozott a közlekedés. Nem jártam haza. Tél végére nyakamba szakadt a munka, sokat jöttem-mentem hivatalosan. Tavaszelőn is. Márdusbain futó lányismerősömmel találkoztam. Abban a városkában akadt dolgom, ahol lakott. Leszav Katinak hívták. Apja bolgár volt, ittmaradt a háború után. Megbeszéltük, hogy vasárnap átmegyek hozzájuk. Hazulról levél érkezett, hogy Knecht Józsi szerelme férjhez ment. Máshoz persze. Józsi nem tudta elhatározni magát, átjött egy fiú a szomszédos faluból, táncoltatta a lányt, aztán egy hét múlva feleségül kérte. Józsival persze hányszor így volt. A gimnáziumból is (kimaradt második óv után, addig mélázott. Soká az anyja nyakán élt. Ha ivott, parti közben odadobta a kártyáit és szavalni kezdett. ,,A négy ökrös szekér”-t meg effélét. Bár most miniden öka meglett volna az örömre. Normást csináltak belőle az építővállalatnál. Azzal a föltétellel, hogy levelező úton leérettségizik. Már új beosztásában helyezték át a fiúkkal. A Duna-part közelében a gyár sajnos fölépült. Kocsira rakták a talicskákat, fémáliványofcat, a .maradék építőanyagot és költöztök jó néhány házzal odébb egy másik telepre. Abból, hogy fölvegyék őket munkára az új üzembe, semmi sem lett. Eleinte megpróbálkoztak a napi hazajárással. Nem 494
