Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - Kalász Márton: Lakodalmas kutyák (elbeszélés)
KALÁSZ MÁRTON Lakodalmas kutyák Mi akkor épp arra voltunk büszkék, hogy agglegények vagyunk. Legalábbis más azt hitte rólunk, hogy büszkék vagyunk. S mi e hiedelem ellen nem igyekeztünk tenni semmit. Valójában Ikénytelenlkedtüink és unatkoztunk. Azzal, hogy a katonaság hosz- szabb időre szétszakított, alaposan megromlott valami. Mi romlott meg, magunk sem tudtuk. Csak sunyitottunik, nagyiképüsködtünk; éreztük, többé .nem leszünk egymással olyan őszinték, fölszabadultak, mint azelőtt. Lányokkal csak ritkán láttak együtt. Akadt a fiúk közül egy-kettő, a csöndesebbje, mindjárt megnősült leszerelés után, s végleg eltűntek szemünk elől. Én ugyan fölmentést kaptam a katonaság alól. Hivatalnok lettem, így ismertem meg a kisvárosok unalmát. Szerelmemet nem szerette el időközben előlem senki. Hét végén mindig hazajártam, vasárnap délelőtt láttuk egymást Nannal a misén, aztán estig nemi is találkoztunk. Csak mozilkezdés előtt. Mozi után hazakísártam, s hétfőn kora reggel visszautaztam a munkahelyeimre. Éreztem, Nan is érezte, köztünk is valami nem a régi. Ö sokat engedett durcásságából, hétről hétre odaadóbban csókolt, nekem azonban mintha egy éretlen, fanyar mag összehúzta volna egész bensőmet. Nan töprengett, miképpen tarthatna meg engem. Én szabadulni akartaim. Ha faggat, nem tudtam volna megmondani, miért, nem volt más lány a háttérben. Sajnáltam is, sejtettem, ez után soká semmi nem következik. Az egyedüli, aki még beszélt magáról, Lőrinc volt. Valamikor mindannyiunkat feltétlen bizalmába avatott. Legfcivált engem. Tanácsainkra sosem volt kíváncsi, most sem 'kérte. Észrevettem azonban, szeretné már, ha mondanék neki valami okosat. Értettük egymást Lőrinccel gyerekkorunk óba, rokonok voltunk, unokatestvérek másodfokon. Majdnem szomszédok is. Persze inkább ugrattam volna Lőrincet. Mi mindenkire ráakaszkodtunk. Lőcinc- cel kötözködni azonban, annak íze volt. Esetlenségével valami állandó belső fűtöttség párosult, lelkes lett tőle és kapkodó, nem tudott -soká sort tartani a beszédben. A lányokkal is így volt. Ha meglátott egyet, mindjárt vacogni kezdett a foga. Félt, hogy meg kell valahogy szólítania s attól is, hogy nem sikerül majd megszólítania. Ez az izgalom nem engedte, hogy Lőrinc gazdálkodjék a Imozdnlataival. Bugyborgott, hadonászott, s az egész fiú ettől mulatságosan kedves és szeretnivaló lett. Mindig térült- fordult agy kislány, hogy madzagvégre kapja. Lőrinccel aztán nem vök nehéz elhitetni, hogy igazából ő kezdeményezett. Az sem volt véletlen, hogy a ineveik visszafelé mondásának idejében leginkább Lőrinc nevébe csimpaszkodott képzeletünk. Hihetetlen lett volna, hagy ne rejtőzzék benne több, mint más hálandó nevében. Csiszolgatfiuk, szinte pátyolgattuk, ezzel is állandó izgalomnak téve ki Lőrincet. Happ Lőrinc, Cniről Ppah, önmagában véve semmi különös, csupán rá kellett jönnünk, hogy keresztnevét visszafelé ejtsük, családnevét rendesen, s a .kettőiből együtt kerekedett ki végül évekre Lőrinc fura csúfneve s annyi komikus helyzet elindítója. Valaki belépett a szobába, elment mellettünk az utcán, 493
