Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - Bába Mihály: Tizenhétszintes némaság (elbeszélés)
BÁBA MIHÁLY Tizenhétszintes némaság Megnézte az óráját. Még másfél óra, gondolta és egykedvűen szeletelte a habszivacsot. Asztala zsúfolt volt az összecsavart rajzlapokkal, kiterített tervékkel, feljegyzésükkel. Ceruzák, körzők, vonalzók rendetlen sorban hevertek, mint egy véres csata után a halomra lőtt katonák, akiket akaratuk ellenére hajtottak a puskák, az ágyuk torkolati ü- zébe. Ujjait meglazította, kiejtett közülük mindent. Keze mozdulatlanul hevert a papír- haknazoin, tekintete rámeredt egy színes magazinból kivágott meztelen nő alakjára. A nő szőke hajú volt, vastag ajkú, kissé hátrahajolt, így feszesebb lett a melle, amelynek izmai már régen elemyedtek. Széles csípője van, ez szülhetne öt gyereket is, gondolta Csontos, de biztosan a 'gondolatától is irtózik, mert akkor nem kurválkodihatna. Mert biztosan az, aki ilyen pózban, meg még ki tudja milyenben, engedi, hogy fotózzák. Elhúzta száját, felállt, megmozgatta izmait, nyújtózkodott és a választó üvegfalon átnézett a másik szobába, ahol három nő dolgozott. Vósszaereszkedett a székre. A makett félig készen tapadt az asztal széléhez. A házsor előtt egy tizenhétszintes kockaház nyújtózkodott a képzeletbeli felhőbe. Egy gyors mozdulattal kiemelte a habkönnyű kis tömböt, az asztalra dobta és helyére egy ihat-hét szinttel alacsonyabbat állított, amely síkban beolvadt a házsor tetejébe. A barmok, a barmok, kiokádták a lelkűket, amikor döntöttek. Piszlicsáné töprengéseiket nagy szavakkal álcázták: figyelembe kell venni a városrész általános ’kópét, nem szabad megbontani az egységet. És aiki egy tömböt itt megpróbál a kék térségbe nyújtóztatni, akkor az .,egységre” hivatkoznak. Pedig hogy dédelgette ezt a tervét. Képzeletében már a tömbök körüli parkokat is elrendezte, bár az nem az ő föladata. A falon átszűrődött a kibuggyant nevetés. A három asszony viccel szórakoztatta egymást. Érzékeny antennájukat villamoson, autóbuszom, a metrón, a presszóban, vendégségben mindig úgy állítatták, hogy a pikáns vicceket kiszűrje az agyat marcangoló zajból, .mint ahogy az aranyásók halásszák ki a sárból, szennyből a sárgásfényű szemcséket. Nyerítenek mint a sárló kancák, egyre többet, egyre hangosabban, sokszor már akkor sem hagyják abba, ha belép hozzájuk. Amióta Sz-nével meg közelebbi barátság fűzi össze, neki is elmondják, mert a másik kettő tud róla. Mindent tudnak egymásról. És vihognák. Biztosan rajtam is, szontydlodott el, biztosan Betti is elmondta, mint ahogy neki is elmondták a többiek, hogy vettem le a lábáról a vállalati murin. Milyen egyszerű volt minden, imég egy pohár bor, még egy, aztán a folyosón, egy emelettel feljebb, ahol már csak egyetlen koszos égő pislogott, a beugróban szótlanul nekiesett, előbb a mellének, aztán megcsókolta gyorsan és megfordította, Betti lehajolt, térdébe kapaszkodott. Megcsörrent a telefon, elhallgatott, aztán isimiét hangosabban, hosszabban csengetett. Felemelte a kagylót: Halló. A membrán továbbította hang eltorzult, de még így is felismerte a főnöke hangját. Ma négykor megbeszélés. Sajnálom, mondta, de nem mehetek. Látogatási napom van, nem mondhatom le. Apám vár. Vésztjósló csend. Nyald ki a fenekemet, gondolta Csontos és várt. Igen, igen, hm, akkor majd értesítelek, 486
