Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - SZEMLE - Bertók László: Tüskés Tibor: A szó és a vonal
magyar (képzőművészetiben. A másik, Tüskés Tibor tanulmánya Kaposvárott, a Rippl-Rónai Múzeum kiadásában, Ta- káts Gyula költő és múzeumigazgató szerkesztésében, .a „Somogyi Múzeum füzetei” sorozat tizenhatodik köteteként jelent mag, és Martyn Ferenc irodalmi kís-órőrajzait elemzi, mutatja ibe az olvasóinak. Itt 'és most erre az utóbbira szeretnénk (felhívni a figyelmet. Tüskés nem (művészettörténész, nem is festő, ahogy ezt a könyviben maga is kimondja. Csupán műértő, aki „arról az élményről számol be, melyet Martyn Ferenc irodalmi kísérőrajzai kiváltottak belőle”. Számunkra éppen (ezért, a megközelítés miatt válik rokonszenvessé, hisz kevés ember van, aki a műelemzés mesterségének birtokában szemlélheti a képzőművészeti alkotásokat. Tüskíés a közönség »közül való, a mi szamunkkal kutat, velünk együtt tárja fél a szépségeket. Esszéje első részében Miartyn művészi útját ismerteti Kaposvártól, a Rippl- Róinaivai egy fedél alatt eltöltött ifjú évektől kezdve, Párizson át Pécsig, ahol a művész jelenleg is él. Martyn a kaposvári Róma villában, Rippl-Rónaitól tanulta meg a mesterség alapvető szabályait, „az alkotóiműhely szigorát, a művész erkölcsét”, majd a főiskolán eltöltött évek után, a tizenöt .éves párizsi tartózkodás idején vált önálló, eredeti hangú művésszé. 1940-ban, amikbe vtisz- szatért hazájába, már (teljesen kiforrott, programját, iművészetfélfogását, társadalmi felelősségérzetét önmagában és írásokban is tisztázott alkotó volt, akire az ún. École de Paris stílusirányzata, a „századelő avantgárd -szelleme ihatott” elsősorban, de akinek világa sohasem szakadt el a természettől. Tudatos, lírai, népi ihletésű egyszerre - írja Tüskés. Martyn nem illusztráló művész. De ahogy a festés mellett szőbrot formál, vagy a kerámiaművészat új útjait kutatja, úgy eleveníti mag kedvelt olvasmányait, ha arra belső ösztönzésit kap. Tüskés „A megvilágítás művészete” című fejezetben az illusztráció eredetével, történetével foglalkozik, majd elemzi az illusztráció különböző típusait. „A mai illusztráció agy ítésze a nyersfordításhoz hasonlít. Pontosságra, képi azonosságra törekszik” - írja. Ezzel -ellentétes a másik! megoldás, amikor „az iílllusZtrádió lemon'd az időbeli és a tartalmi kapcsolatról, kép és szöveg között nincs tárgyi összefüggés, legföljebb (hangulati rokonság”. Martyn illusztrációi egyenlő értékűek önálló igényű rajzaival. Nem másolják a könyv tartalmát, handm kiegészítik, megvilágítják azt. Úgy tapadnák a műhöz, hogy egyben kifejeznek valamit a „festő művószeténdk leglényegáből”. Tüskés szerint Martyn leginkább a Babits által leírt kívánalmaknak felel meg. „A jó illusztrátor - írja Babits - azt a kész és szerves műalkotást, amit az írótól kapott, úgy egészíti ki képeivel, hogy avval együtt, amit ő ad hozzá, egy másik kész és szerves művet alkosson.” A szerző ezután részletesen elemzi Martyn egyes sorozatait, a könyvalak- ban megjelenteket (Ramon Lull: Imádónak és Imádottnak könyve, 1943. - Petőfi: Az apostol, 1961. - Cervantes: Don Quijote, 1962. — Fl-aulbert: Bova- ryné, 1963. - Mallarmé költeményei, 1964. Tüskés Tibor: Vallomás a városról, 1970.), és a még csak lapok formájában létezőket (Joyce: Ulysses, 1966. - Berzsenyi élete és költészete stb.). Felfedi a művész indítékait, keresi az egyes sorozatok közötti rokonságot, de kénytelen megállapítani, hogy -a művész még a sorozatokon ibel-ül is számtalanszor vált technikát, méretet, látószöget. Mennyire mások az eszközei például, ha az eddigi legnagyobb szabású illusztrációs vállalkozását, a Don Quijote rajzokat összehasonlítjuk a Berzsenyi sorozattal. „A szartafoszló álamvilágot” és a „(ködevő mohóságot” megjelenítő (képeket a Berzsenyi rajzokkal, amelyeken a költő „emberi magatartásának nagyságát, a virtust, lelki nemességet, erkölcsi fölényt” -érzékelteti. 471
