Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - SZEMLE - Takáts Gyula: Csillagtoronyban. - Jegyzetek Jékely Zoltán lírájához

hangja így tágul fci a lét értelmiét jelképező szépséghez, melyet úgy üdvözöl, mint Petrarca Lauráját.

Kegyetlenség a kenyered, tudom, mióta a lábad a szivem taposta; legnagyobb örömöd a bánatom, kiontott vérrel vagy bebalzsamozva.

Mégis, mégis, nyisd ki az ablakod, hajolj ki egy szóra a hideg éjbe!

LLn feldobom a szívemet. Te dobd egyetlen-egy hajszáladat cserébe!

Ez a szerelem imát -nemcsak a test vágya és a másiknak -megismerése. A művészi cél áll itt a jelképes idő Alblalk és a -jelképes végtelen Hőid előtt. Kimondani a -szépet. Eggyé lenni vele, mint a szerelemben a -nővel, mint a „honszerelemiben” a hazával. Mert -ezt is idézi Jékely költészete. A Laurák szerelme így -szélesíti költőnk stílusát és éveit is -az „Univerzumba”. Aki végigolvassa ezeket a verseket, világosan látja, hogy az „Elefántszenelem” versének „bebemód gyönyörén” túl sem más ez -az -érzés, mint rémület a szenvedély nélküli -élettől, a lán-g nélküli test cellájától. Rettegés a kihűlt agy, a -bénult idegek, a „vágytaáain ösztönök” - szép fogalmazásával - -félelem ,,a nemzetien, meddő angyalságtól”. E petrarcai ihletű költő még az Áloímlátás apokalipszisében i-s a párját keresi, de -mintegy természetes ösztönnel -azért, hogy „az őrült emberi nem” így szökjön ki s-zarekrmilkfcdl a „kollektív -halál’’-ból.

3Jékolyn-ek bőven akadnak romantikus pózai és hangütései, de miint végül is szerelmét, úgy egész líráját is a vi-lág valósága ihleti. Alomverseiben és minden 'kóborlásaiban i-s a földön jár. A jelen és múlt builíisiszái, a-z -élők -és halottak között is -mindig a reális történelem kíséri. A történelem: „az -idő és az ember szörnyű fattya”. És a „csúful becsapottak között” petrarcai nyugtalanság űzi. Ezt a hajszát csak fokozza a szülőföld- vesztettség állapota. Ez viszi, -de a megnyugvás és bizonyosság kutatásának -reménye is E-rdély és Visegrád, -Kalotaszeg és Velence, Bnyed -és Firenze, Budapest és Róma, Párizs és Szicília bekóborolt útjain, dombjain, utcáin lés múzeumaiba. De bárhol i-s járjon, -mindenütt „Bethlen Gábor elkésett diákjának” érzi -ma-gát, áki így veti papírra sorait:

Láttam narancsfát, gondoltam Mignonra, kének e hon volt álom-vigasza, b így sóhajtottam honvágy as kínomban:

„csak meg ne haljak itt. Haza, haza!”- De melyikbe? - Mert két hazája va-n: „Hazáim -látom, kér szegény hazám.” Lelkileg is ezt szenvedi. A szül-őföldvesztésen túl az ottih-ointallainságot. Az árva orángutáng dalai versében így -idézi ezt a mindenben kísértő testi-lelki hasadást.

Ha otthon élnék, tán az ősi múlt édes folytonosság-íze kísérne, nem volnék emilyen két-részre hullt,

463