Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - SZEMLE - Takáts Gyula: Csillagtoronyban. - Jegyzetek Jékely Zoltán lírájához

mint Apaffy György úrnak (a fejedelem apjának, Almakeréken hamvadó - Budapesten álmodó) teteme - síremléke.

És Budapestről Erdélybe költözött. Neki nemcsak az ifjúság és a gyermekkor kertje volt ez a föld, de egy világ. A megörökített vcrs-városkép-metszeteken túl ismét a történelemnek is oly sokszor példamutató szellem hazája. Ezért ihiagyta el ifjú költő éveinek romantikus méretű, nagy tervekkel teli vámosát, pedig ekkor már nemcsak „nonttrn promatur” pesti, de ennél tölbto, már jelentős „budapesti” magyar költő ivölt. És a Szamost újra hiába íszólította: - Tempóm, Léthém, ezüst fonál! - A magány újra igazán csak itt lepte meg. 1941-iben írt sok lerdéilyii verse idézi ezt. De jékelynél ezt a magányt is szélesebb távlatban kell néznünk. Szülőföldjét meg, de az évek sodrásával „nem leié (lelte)- honját a hazáiban”. Költőnk akkori közérzete szerint a Kölcsey idézte „hont” a „világra” kell kifoővítenünk. Miért az óvók futásával minidig sötétebbre tornyosul nemcsak a két haza, de (bennük a magyarság és az „emberi nemzet” sorsa is. Az 1937-ben írt Tengerparti elégia <ember magányának szomorúsága lép elő írásaiból.

Tenger! Tudom, hogy nagyságos vized az emberi nemz.et zokogta sósra.

Panaszomat meg kell hát értened.

Szomorúságom árbockosarából így nézek én le: a világ kerek; az idők mélye megnyílik, s a távol görbületében népek, nemzetek.

A romokból, tört szobrokból, dőlt palotákból és a múzeumokból jól ismert s oly sokszor idézett történelem zúdul lelkiiismiereténe. És az előtörő háborús évekkel vajdai méretű fájdalom és vádoló, perlő indulat kíséri ezt a lírát a második világháború befejezéséig. A nemzedékünktől oly sokszor „sziámianként” életbözelség, sors és féladat felismerés és vállalás oly sok példáját - és nemcsak a Visszahúzódás ,kiállását” - lehetne idézni .ezeknék az esztendőknék versiéiből. Az 1940-45 között írt verseink külön fej-ezetet érdemelnének irodalomtöreénészokiktől. Ebben is jeles hely illeti Jékely Zoltánt.

Ismét megejtettél, Töiténelem, vakondlyukban bujkáló tarka semmi.

Beléd botorkál az emberi nem, s elmúlásunkat kicsinyítve, látom: a sivatag sárgálló végtelen, csontváz poroszkál rajta teveháton.

Ilyen hangütésű költeményei a Háborúból, Kiáltás halottak után, Tragikus ősz, Sirató, Eltűnt barátaim után és a Haláltánc, 1944 után írta meg az „Örült velők” című költeményét, amelyben összegezte vádjait és átkait a háború ellen. E versek „síri fényében” már nem „az árva, skizofrén királyfi áll” - ahogy sokan Jékelyt is képzelik - „koponyával a kezében”, de a ikeményhaogú humanista, aki ezékben az esztendőkben

464