Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - SZEMLE - Takáts Gyula: Csillagtoronyban. - Jegyzetek Jékely Zoltán lírájához
így rántja össze földire a végtelen dimenzióit. Ezért szép és nagy ez a vers, mert így a végtelen mintha egyszerre nem is a mindent elnyelő sír lennie. Mint a titokra, kezében a 'koponyával, néz föl rá Jékely-Hamlet. Nizsinszkyt szólítva, másik nagy versében meg is idézi: - „Hol vagy, tűnő művészeit, letpfcetánc?” - És haii'k reménnyel a következő varsszákban mintha válaszolna is:- Vagy valahol, istentelen magasban, az űr csillagkulisszás színpadán, míg mindig élsz a vonulsz peregve lassan a többi földi jelenés után? E sorokból azt érezzük, mintha a Szép Borisához méltó az időben, valami ilyen lenne csak. Ilyen kozmikus, elrejtő „halábtánc”. De ebből „az istentelen magasból’ Jékely költészete egyetlen könnyű lejtéssel már is itt terem előttünk a földön. És itt a pálya másik fókuszán állva vallja, hogy a költő lés az ember érteimé a dal és annak párja, a létezést bizonyító szerelem lehet. Az a dal, amelyről még ez az elmúlástól rettegő poéta is ezt írja Tücsök versében: Az életből odaadnék egy évet, ha így sírhatnám egy-két éjszakán át csontvázam í vérem bő szomorúságát! Amint említettem, éhből a ritka és magas világból az ifjú Jékely szokatlan korán és szinte rimbaud-i lendülettel hagyta ott az éterit. . . De mám azért, hogy a lírát is cserben hagyja és a „megszerzett” földi kincs paradicsomában dal nélkül éljen. Épp azért, hogy már a „gyermekkori” nagy versek után egy mai, erdélyi Petrarcaként - a halál és a szerelem öléből - egyre vadabb nyugtalansággal „riime sporsék”-kal, „szétszórt rímekkel” hódolhasson e sűrű világiban az életének édent nyújtó Lauráinak. Ezért mondtam, hogy mai és modern Petrarca, miért szerelmi 'lírája aligha mondható az egyetlenhez sóhajtozó poéftatípus verseinek. Nem olyan „egyhangú” és kitartó - mondhatnám „beatnik-lélékfcel” ián is — ez a líra és érzés, minit ahogy ezt az „Egy ifjú hölgyet láttam zöld balbórfa” című Petrarca fordításában olvassuk: Félek, előbb lesz ősz hajamnak fürtje, mintsem velem kegyesen nézne szembe bálványom., ez az eleven babérfa; mert ha nem tévedek, ma heted éve, hogy sóhajtozva járom ezt a partot éj- s napszakán, ha nap tüze, ha hó vár. így és hozzá hasonló vággyal háromszáznál több dáliban! De ha nem is ily lélekkel hangszerelt, mégis petrarcai. Legalább is a korai szerelmes verseknek a hangja az. Azzá teszi - a líránkban oly szokatlan - az előbb is idézett „az életből odaadnék egy évet” trubadúr! rajongása. Nem egy versében úgy kísért ez a petrarcai visszhang és stílus, mintha csak fordítás lenne a Jékely-érzés is a nagy eredetiből.
